A kisebbrendűségi komplexus perverz bája

Természetesen a Deadpool & Rozsomák esetében is a képernyőn virít a 18-as karika. Ehhez mérten Shawn Levy rendező (Éjszaka a múzeumban, Vasököl, Free Guy) igazán vérbő alkotást készített, ami mellé kellő mennyiségű káromkodás is társul. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy Deadpool-film talán még sosem volt ennyire szórakoztató, a korábbi Farkas-filmek szórakoztató faktoráról meg inkább ne is beszéljünk. A szűkszavú és mogorva Rozsomák összeállása a locsifecsi Deapoollal talán a lehető legjobb dolog, ami csak a Marvellel történhetett. 

A film koncepciója abból indul ki, hogy van két szuperhős az univerzumban… akarom mondani, a multiverzumban (erre még később kitérek), akik igazi kívülállók, akiket sem a X-men, sem a Bosszúállók tagjai nem szívesen látnak maguk között. Egy döntő különbség azonban van a két címszereplő közt: míg Rozsomák önszántából outsider, addig Deadpoolt nem igazán szereti senki. Pedig ő sokkal többet szeretne, akár megváltani az egész világot, az emberiséget, mint tette azt anno maga Jézus Krisztus. 

A párhuzamot nem én találtam ki, Deadpool maga mondja, hogy ő akar lenni a názáreti szuperhős, aki megmenti a multiverzumot. Szinte állandó kisebbrendűségi érzés nyomasztja, amire persze Rozsomák karizmája még néhány lapáttal rátesz. Deadpoolnak először saját magát kellene megmentenie, illetve azt az idősíkot, amiben ő létezik, hogy azután – az egyes idővonalak összekuszálódása következtében – Rozsomákkal karöltve az egész multiverzum sorsát jobb irányba fordítsák. 

Ebben a filmben végre megjelenik ugyanaz az irányító központ (a TVA, azaz a Téridő Variancia Alapítvány), mint amivel a Loki című sorozatban is találkozhattunk. Ennek megfelelően a film kezdeti eseményei különféle univerzumokon ívelnek át, hogy egy ponton túl a fő cselekményszál az úgynevezett Veremben kössön ki, ahol a multiverzum kihajított entitásai élnek. Olyanok, akikre sehol máshol nincs szükség. Ez az a pont a filmben, amikor az alkotók úgy istenigazából elengedhették a fantáziájukat. 

A Deadpool & Rozsomák valósággal lubickol az önreflexióban és az öniróniában (a perverziót most hagyjuk, az más lapra tartozik), és seregnyi szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb kikacsintás történik. Nem kívánok spoilerezni, úgyhogy legyen elég annyi, hogy Blake Lively mint női Deadpool csak egyike azoknak az eszement ötleteknek, amikkel a készítők a bő kétórás játékidő alatt előrukkolnak. A két főszereplőn – Ryan Reynoldson és Hugh Jackmanen – kívül nem is akarok több sztárt megemlíteni, csak annyit mondok, vannak meglepetések dögivel. 

Ami még kiemelendő, az a látvány, illetve a harci jelenetek koreográfiája – mindez észbontóan fest a vásznon. Ha épp vágás nélkül, hosszú beállításban követi a kamera hőseink mészárlását, az éppoly bámulatos, mint amikor a remekül kiválasztott háttérzenék ritmusára zajlik a hirig. A felnőtt néző – például szerény személyem – ilyenkor visszatér a gyerekkorba, és gyermeki áhítattal zabálja a szemével azt, ami a vásznon zajlik. Erre az időre még azt is elfelejtjük, hogy – világmegváltás ide vagy oda – a film sztorija igencsak sovány, és még ez a soványság is meglehetősen kiszámítható. 

Ha lefejtjük a csúnya beszédet, a perverz megszólalásokat, valamint az erőszak kendőzetlen bemutatását, csak egy sablonos, kliséktől nem mentes történetet kapunk egy szuperhősről, aki ifjonti hévvel VALAKI szeretne lenni végre. De! Ha tényleg lefejtenénk az imént említett jellemzőket, akkor ez a film nem lenne az, ami: hosszú idő után végre ismételten egy baromi szórakoztató Marvel-produktum.

8/10