Filmkritika: Utána a tűzözön

A fenti kérdésekre igyekszik választ adni az idei esztendő egyik legnagyobb mozisikere, az Oppenheimer. Rendezője az a Christopher Nolan, akiről csak az nem hallott még, aki az elmúlt 10-15 évet barlangban töltötte. Hollywood első számú rendezője most úgy döntött, hogy készít egy filmet minden idők egyik legjelentősebb fizikusáról, a zsidó származású Robert Oppenheimerről, akit sokszor csak úgy emlegetnek: az atombomba atyja. És hogy miért fontos hangsúlyozni a tudós származását? Talán mert részben a származással magyarázható Oppenheimer szerepe a második világháborúban. A tudóst ugyanis motiválhatta a náci rezsim antiszemitizmusa elleni bosszú. Hogy semmiképpen se Hitler Németországa fejlessze ki a történelem első atombombáját. Elvileg próbálkoztak vele, de Oppenheimer és kollégái – akik között olyan neveket találunk, mint Niels Bohr vagy épp a magyar származású Teller Ede – végül kanyarban előzött. És ennek az előzésnek lett eredménye Hirosima és Nagaszaki bombázása. Aztán 1948-ban Oppenheimer az év embere lett a Times magazinban. Ezután jött egy koncepciós pernek is beillő tárgyalássorozat, amelynek a végén a tudóst kommunistának kiáltották ki, és megfosztották minden hatalmától. Később rehabilitálták ugyan, de személye az atombomba fejlesztésében betöltött szerepe miatt természetesen mind a mai napig ellentmondásos.

Nolan filmje nagy film – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Játékideje meghaladja a háromórát, maga a cselekmény pedig több mint húsz évet ölel fel. A színészek között olyan nagyágyúkat találunk, mint Cillian Murphy (övé a címszerep), Robert Downey Jr., Gary Oldman, Emily Blunt, Kenneth Branagh, Florence Pugh és Matt Damon – hogy csak a legismertebb neveket említsem. A zseniális magyar fizikust, Szilárd Leót pedig Haumann Máté alakítja, aki tehát a Vaják után ismét egy hollywoodi szuperprodukcióban kapott helyett. Nolan-filmhez méltó illusztris társaság ez, akárcsak a stáb többi tagja. Nem kérdés, hogy az Oppenheimer számos kategóriában nagy eséllyel indul a következő Oscaron.

Bevallom, a megtekintés előtt tartottam kissé attól, hogy a háromórás játékidőt túl hosszúnak fogom ítélni. Már most szólok, hogy aki ugyancsak ettől fél, felejtse el minden aggodalmát. Az Oppenheimer végig leköti a figyelmünket, jóllehet nem érdemes beülni rá fáradtan. A film szerkesztésmódja a rendező-forgatókönyvíró Nolant dicséri, hiszen a különböző időben és helyszíneken történő ide-odaugrálásnak hála roppant izgalmas a történetmesélés módja. Nolan szinte mindig időben vált, ami azt jelenti, hogy ritmusérzékének köszönhetően tisztában van azzal, mikor jön el egy-egy csendes jelenet ideje, és mikor kell ráadni a kakaót. A feszültnek szánt jelenetek így annak rendje és módja szerint rendkívül feszültek is. A címszereplő látomásai ugyancsak hatásosak, a szimbolika pedig nem tolakodó.

Ami azonban továbbra sem igazán megy Nolannak, az az érzelmekre gyakorolt hatás. Az atombomba kifejlesztésének története a központi szál, de ezen belül van egy másik történet is, egy belső folyamat: Oppenheimer lelki vívódása. Az atombomba léte, illetve bevetése a lehető legsúlyosabb morális dilemma elé állítja őt és a társait, de ennek hatását a néző nem mindig érzékeli. Az érzelmek visszafogottsága Oppenheimert egy meglehetősen rejtélyes személynek ábrázolja. Ezért sem lehet teljes bizonyossággal eldönteni a fent említetteket: hős, háborús bűnös vagy áldozat volt-e?

      
8/10