Filmkritika: Rózsaszín társadalomfilozófia

Ha az olvasó szeme azért tévedt errefelé, hogy jót szórakozzon azon, ahogy e sorok írója viccet csinál egy olyan filmről, aminek a főszereplője Barbie baba és Ken, akkor tényleg el van tévedve. E helyütt ugyanis arról lehet olvasni, hogy a Barbie az év egyik legnagyszerűbb filmalkotása.

Előrebocsátandó, hogy a mű nagyon nem gyerekeknek készült. Sem a 6-7 éves korosztálynak, sem a 12-13 éveseknek. Ha apuci mégis úgy dönt, hogy elviszi a kislányát a Barbie-ra, majd főhet a feje, hogyan magyarázza el a lányának, mit jelent a sztereotípia, az identitásválság, a feminizmus, a kognitív disszonancia, a patriarchális társadalom vagy az egzisztenciális válság. És akkor ezzel még csak a filmben is kimondott dolgokat kapargatjuk, hiszen ezeken kívül még számos jelenségről szó eshet a film kapcsán, mint például a konzumidiotizmus vagy a metafikció.

A rendező, Greta Gerwig (Kisasszonyok) már a nyitójelenetben bizonyítja, hogy itt nem holmi komolytalan, cukormázas, rózsaszín álomvilágról lesz szó, hanem arról, mi az, amit Barbie a létezésétől fogva képvisel. (És itt most ne is menjünk bele abba, amibe a film amúgy erőteljesen belemegy, nevezetesen Barbie létezésének bonyolult egzisztenciális kérdése.) A zseniális nyitójelenet nem kisebb filmklasszikust idéz meg, mint Stanley Kubrick sci-fijét, a 2001: Űrodüsszeiát. Történetmesélőnk is van, aki bevezet bennünket a film világába, és ettől a megoldástól az első percekben olyan érzésünk lehet, mintha egy rendkívül kreatív dokumentumfilmet látnánk a Barbie-jelenségről. Aztán színre lép Margot Robbie, akinél tökéletesebb Barbie-t nem nagyon lehetett volna találni. Szó se róla, lubickol is a szerepben, de talán még nála is jobb a Ken bőrébe bújó Ryan Gosling. És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra!

A Barbie nem kizárólag Barbie-ról szól, hanem Kenről is, sőt. Megkockáztatom, hogy Ken identitásválsága közel akkora súlyt kap, mint Barbie személyes története. Az alkotók részéről ez roppant intelligens húzás volt, hiszen csak Ken helyzetének viszonylatában nyer értelmet Barbie útja az önmegvalósításig. Ken és Barbie, mint férfi és nő, kiegészítik egymást, még akkor is, ha ez a kiegészülés csak állandó csatározások folytán valósulhat meg.

A főhősök mellett Barbieland ábrázolása is az alkotók hihetetlen kreativitását dicséri. A mű témájának hála végre igazán elszállhatott az alkotói fantázia, és ennek egy olyan látványorgia lett az eredménye, amire valószínűleg még Tim Burton vagy Wes Anderson is csettintene. A film nézése közben egyébként sok egyéb alkotás is eszembe jutott. A téma és valamennyire a stílus kapcsán a méltatlanul ismeretlen, ám annál nagyszerűbb Pleasantville, a Stepfordi feleségek vagy – az elmúlt esztendőből – a Nincs baj, drágám című film az, ami rokonítható a Barbie-val, de említhetjük akár a Mátrixot, a Truman showt vagy A Lego-kalandot is. Fontos kiemelni a mű frenetikus humorát is. Hogy ennyire jóízűen nevessünk egy filmen, az nagyon ritka manapság. Ebben a tekintetben is Ryan Gosling Kenje viszi a pálmát, de persze nem sokkal marad el mögötte a címszereplő sem. Amiben lehetne erősebb, kidolgozottabb a film, az Will Ferrell karaktere, illetve a hozzá kapcsolódó cselekményszál. Van egy pont a filmben, amikor úgy érezhetjük, hogy a valódi világ szereplőivel nem igazán tud mit kezdeni a rendezőnő. De annyi baj legyen. Aki jegyet vált a Barbie-ra, az egy nem mindennapi filmmel lesz gazdagabb.          

9/10

Képalá: Amikor már Barbie sarka is leér a földre, ott már nagy a baj. A kép közepén Margot Robbie.