Filmkritika: Nem létezik lehetetlen

A név kötelez, vagyis az akciófilm akkor jó, amikor akciódús. E téren a Mission: Impossible-filmek részről részre léptek egyre feljebb, és amikor már azt hittük, ennél már nem lehet elképesztőbb akciójeleneteket kreálni, jött az újabb kaland, és Tom Cruise-nak ismét sikerült ámulatba ejtenie a műfaj szerelmeseit. Ha lehet hinni a híreknek, a mostani küldetés az utolsó előtti a sorban, sőt nevezhetjük utolsónak is, hiszen a Mission: Impossible – Leszámolás a kétrészesre tervezett finálé első etapja. Aki befizet rá, 160 percnyi őrült menetre kap jegyet. Én szóltam.

A Mission: Impossible világához már-már sablonszerűen társítható egy-két dolog. Ilyenek például: (hadi)technikai kütyük, álarcok használata, ismert nemzetközi helyszíneken történő hajsza, illetve észbontó kaszkadőrmutatványok minden mennyiségben (amiknek zömét állítólag maga Tom Cruise hajtja végre). Ezekkel most sem fukarkodtak a készítők, sőt. Reagálva a jelenkori helyzetre, a főgonosz ezúttal nem is egy ember, hanem mesterséges intelligencia, ráadásul egy rendkívül tanulékony, fejlődőképes fajta. Márpedig ez a tény arra kényszeríti Huntot és csapatát, hogy kalandozásaik során lehetőleg minél kevesebb digitális technológiát vessenek be.

Híres-neves vidékekre is ellátogatunk, többek között Rómába, Velencébe, Abu Dhabiba, sőt még az Orient Expresszen is utazhatunk hőseinkkel. Ebben a részben a rendező, Christopher McQuarrie csúcsra járatja a klasszikus és a modern találkozását. Roppant megnyerő Velence és a mesterséges intelligencia összeházasítása, vagy az a jelenet, amelyben a száguldó Orient Expressz tetején egy késsel hadonászik a rosszfiú. Mennyire menő az is, hogy bár Ethan Hunt sok mindent túlélt már, most mégis egy zuhanó zongora jelenti az egyik legnagyobb veszélyt. A sablonok használata tehát most is adott, de új dolgok is megjelennek. Például Ethan Hunt karakterét is új oldaláról ismerhetjük meg, amikor kereken kijelenti, hogy az ő élete tulajdonképpen csak másodlagos. Nincs semmi érzelgős pátosz, amikor ez elhangzik, egyszerűen csak nyilvánvaló lesz, hogy a közösség, a csapat a lényeg, annak kell megúsznia, nem feltétlenül Ethan Huntnak.

A film erényei közé sorolhatók a női karakterek is. A legutóbbi három MI-filmet rendező McQuarrie eddig is bizonyította, hogy igazán ért az erőteljes női szereplőkhöz, de most ez is a maximumon pörög. Rebecca Ferguson, Vanessa Kirby, Pom Klementieff és különösen Hayley Atwell karaktere dicsérhető. Utóbbiban egyszerre testesül meg a modern kori akciófilmek erős és dörzsölt hősnője és a 80-as, 90-es évekbeli macsó mozik szeleburdi, védelemre szoruló heroinája. Az ő figurájában is látszik, mennyire tudatos koncepció volt a régi és az új ízek egybegyúrása. Ami az akciókat illeti, talán a római hajsza a legemlékezetesebb, de ezt szorosan követi a vonatos balhé és természetesen Tom Cruise elképesztő halálugrása is. Az adrenalinlökethez sokat hozzátesz Lorne Balfe zenéje is, akinek – igazodva a már említett koncepcióhoz – a klasszikus dallamok mai köntösben történő megszólalása lehetett a feladata.

Az egyetlen gondom a filmmel az, hogy az eddigieknél talán többször használták a deus ex machina elvét, vagyis több ízben is úgy oldottak meg egy-egy lehetetlennek tűnő szituációt, hogy épp ott és akkor megjelent Ethan Hunt, vagy csak valamiféle isteni szerencse lépett közbe, amivel végül sikerült megmenekülniük a hőseinknek. Kérdés, hogy a befejezés második részegységében lesz-e ilyen szerencséje Hunt csapatának. Nagy kár, hogy ezt csak jövő ilyenkorra fogjuk megtudni. 

8/10