Filmkritika: Ki vagyok én?

Annak, aki ismeri a Black Mirror című antológiasorozatot, nem kell külön ajánlólevelet küldenem a Hattyúdalhoz, elég csak annyi, hogy a film bőven elmenne egy remek Black Mirror-epizódnak is. Az első nagyjátékfilmjével most debütáló Benjamin Cleary alkotásának a megtekintése közben sokszor eszünkbe juthat a zseniális brit sorozat, hiszen annak stílusa, tematikája és – ami a legfőbb – a minősége is visszaköszön a Hattyúdalban. Műfajilag a film a sci-fihez sorolható, hiszen a nem túl távoli jövőben játszódik, egy olyan világban, amikor egy titokzatos cég – vevői kérésre – már végez teljes emberi klónozást, noha az eljárás továbbra is törvénybe ütköző. A halálos beteg Cameron igénybe veszi a cég szolgáltatásait, akik rövidesen létre is hozzák a férfi klónját. A klón mindenben megegyezik Cameronnal, és itt a minden alatt nem csak a külsőt érthetjük, hanem valamennyi emléket, érzést, magát a gondolkodásmódot, a világnézetet – leszámítva azt, hogy a klón nem halálos beteg. Mivel Cameron családja mit sem tud a férfi betegségéről, a klón feltűnés nélkül veheti át eredeti változatának a helyét. A cég kecsegtető ajánlata tehát az, hogy bár maga Cameron meghal, felesége és gyermeke nem gyászolja majd őt, mert soha sem tudják meg, hogy akivel együtt élnek, az valójában nem is Cameron, csak a klónja. Itt, ennél a pontnál több érdekes kérdés is felmerül, és ezektől a kérdésektől olyan szédítően izgalmas film a Hattyúdal. Egyrészt ott van a tudományos szempont. Lehetséges-e, hogy Cameronnak nevezzük azt a valakit is, aki részecskeszinten ugyanaz az ember, mint Cameron? Egyazon tudat elhelyezkedhet-e két különálló (de nem különböző!) testben? Ha igen, az azt jelenti, hogy az, amit „én”-nek nevezünk, megkettőzhető. De mégis hogy van ez, ha az egyik meghal, a másik pedig tovább él? Akkor az egyikkel meghal az „én” is, de akkor ki a másik fél?

Fontos leszögezni, hogy amellett, hogy a Hattyúdal a tudat mibenlétével foglalkozik, egyáltalán nem bonyolult film, bőven követhető, nem kell hozzá semmiféle kvantumfizikai ismeret (legfeljebb a téma iránti fogékonyság). Benjamin Cleary filmje tudományos érdeklődésre ugyan számot tart, de nem tudományoskodik. Emellett fölvetődik természetesen az a kérdés is, hogy vajon helyes-e az, amit Cameron tesz. Nyomasztó erkölcsi dilemmát jelent a férfi számára, hogy saját maga helyett egy klónt küld a családjához, aki olyan, mint ő, mégsem ő az ténylegesen. Becsapja-e őket ezzel? Vagy épp ellenkezőleg: jót tesz velük, hiszen – kihasználva a tudomány adta lehetőségeket – megkíméli őket a gyásztól? Ilyen értelemben Cameron hazugsága csupán kegyes hazugság, szerettei javát szolgálja vele.

A Hattyúdal legnagyobb értéke abban rejlik, hogy nem csak az elménkre hat, hanem a szívünkre is. Miközben elgondolkodtat, mélyen megérint. A főszerepben a kétszeres Oscar-díjas Mahershala Ali (Zöld könyv) látható, aki itt is szédületesen nagyot játszik. Folyamatos kétségek között éli utolsó napjait, készülve arra az életre, amely az ő halála után a családjára vár. Feleségét Naomie Harris játssza, aki szintén remek, akárcsak Glenn Close, bár neki elég kevés szerep jutott. A Hattyúdal azoknak ajánlható leginkább, akik szeretik, ha egy film még napokkal a megtekintést követően is gondolatokat ébreszt, és ami tökéletes beszédtéma lehet egy asztaltársaságban a barátokkal.

9/10