Filmkritika: Óda az árnyékemberekhez

A kaszkadőrökről nem tud senki semmit. Nem is igazán foglalkoztat bennünket, ki az, aki életét kockáztatva szaltózik az autók tetején, aki a száguldó furgon platójáról beugrik egy másik autó hátsó ülésére, és úgy összességében halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot egy film forgatásának minden egyes napján. Ő a kaszkadőr, a filmcsillag dublőrje, aki gondoskodik arról, hogy a finomkezű sztárocskának lehetőleg a haja szála se görbüljön. A kaszkadőrt a veszély élteti.

David Leitch rendező egy időben maga is kaszkadőrként tevékenykedett. Olyan sztárok dublőrjeként tűnt fel (illetve épp az, hogy nem tűnt fel), mint a belga származású akciósztár, Jean-Claude Van Damme és a hollywoodi ikon, Brad Pitt. Már mint rendező, nem véletlen, hogy legutóbbi filmjében Brad Pitt játszotta a főszerepet; ez volt a Gyilkos járat, ami közönség- és kritikai sikert is hozott az egykori kaszkadőr számára. Legújabb alkotása, A kaszkadőr stílus szempontjából egyenes ági folytatója a végig szélvészgyors tempót diktáló Gyilkos járatnak, csak itt és most nem Brad Pitt, hanem egy másik hollywoodi nagyágyú, Ryan Gosling játssza a főszerepet.

Az imént azt állítottam, hogy Leitch legújabb filmje egyenes ági folytatója a rendező korábbi alkotásának. Ez azt jelenti, hogy A kaszkadőr ugyanolyan könnyed szórakozást ígér, mint amivel a Gyilkos járat előrukkolt, ugyanúgy tartalmaz fordulatokat, és bizony az akciók is – legyen az egy autós üldözés vagy egy szimpla kézitusa – éppoly látványosak, mint a két évvel ezelőtti filmben. Összességében nekem az jobban tetszett, mert humorosabb volt, és akkor még ez a Leitch-féle stílus totális újdonságnak számított, arról nem is beszélve, hogy egy remek film után óhatatlan, hogy a nézők elvárása is jelentősen megnövekszik. Egy dologban viszont egyértelműen többet ad A kaszkadőr, mint a Gyilkos járat. Hangozzák bármennyire is romantikusan, ez nem más, mint a szív és a lélek. 

A kaszkadőr a rendező szerelmes levele a címszereplő szakma iránt, így aligha meglepő, hogy Ryan Gosling és Emily Blunt a filmben egy olyan romantikus szerelmespárt alakítanak, akik legfeljebb csak fiktív történetekben léteznek. A főhős kilép az árnyékból, és kaszkadőrként végre tényleges főszereplője lesz egy történetnek, egy olyan hőseposznak, amiből csak a jófajta humort csavarták kicsit lejjebb az elvártnál. A másik problémám a filmmel abból adódik, hogy nem egységesen magas színvonalú a nagyjából kétórás játékidő. A kaszkadőr igazán csak akkor indul be, miután az első fordulatról értesülünk. Ekkortól viszont a készítők a legmagasabb fokozatba kapcsolnak, és nincs megállás a végefőcímig. Egymást érik a látványosabbnál látványosabb jelenetek, a már említett Gosling, Blunt, Aaron Taylor-Johnson (aki állítólag a következő James Bond lesz) és Hannah Waddingham (Ted Lasso) pedig lubickolnak a főbb szerepekben. A játékidő első felében még el-elkalandozhatnak a gondolataink, de adjunk a filmnek esélyt, mert a végére minden szépen összeáll. És semmiképpen se hagyjuk ki a stáblista közbeni felvételeket, amik stílszerűen a kaszkadőrmutatványokra helyezik a hangsúlyt, szórakoztató oktatóvideóként szolgálva a nézők számára.

7/10