Döbbenet

Minden esztendő elején a megrökönyödés borzongásával futom át azokat a névkérelmeket, amelyeket a Nyelvtudományi Kutatóközpont utónévbizottsága az előző évben visszautasított. A napokban hozták nyilvánosságra a tavalyi év listáját, és egynémely ötlet kapcsán idén is a teljes értetlenség mocsarában ragadtam. Alapvetően nem gondolom, hogy létezne szülő, aki tudatosan szeretné megkeseríteni gyermeke életét, több esetben mégis elbizonytalanodtam.

A fiúnevek közül ilyen volt a Szentistván, a Legolasz, a Galahad, a Jézus, a Lucifer és a Pumba. Utóbbi bejegyeztetésével korábban is próbálkoztak, és már akkor sem találtam magyarázatot arra, hogyan merülhet fel valakiben a szándék, hogy gyermeke egy mesebeli varacskosdisznó nevét viselje. A diáknyelv a csúfolódást illetően a hagyományos nevek esetében is megdöbbentő kreatvitásra képes. Már-már bele sem merek gondolni, hogy mit tennének új osztálytársként Legolasszal, nem is beszélve Pumba tanár úr bemutatkozásáról. De felnőttként sem lenne őszinte a mosolyom, ha ne adja Isten, Lucifer doktor kezébe kerülne az életem. 

A lánynevek esetében a többi  között a Rüntyi, a Zuri, a Kari és a Bimbi nevek nem mentek át a rostán. Legutóbbi a személyes kedvencem, ugyanis a legjobb barátnőmmel kamaszkorunk óta Rózsabimbó Öregharcosnak hívjuk egymást, ami röviden csak Bimbi. A nyári tanítási szüneteket az internet előtti időkben végigleveleztük, és gyakran címzettként vagy feladóként így hivatkoztunk a másikra vagy önmagunkra. A cím helyes volt, így nem csinált különösebb ügyet ebből a posta. Éppen ezért volt nagy a döbbenetem, amikor az elmúlt karácsonykor nosztalgiából feladni kívánt csomagom esetében a feladó korrekciójára utasított a postáskisasszony. Tudom, a kérelmet benyújtó szülőknek csekély vigasz, de talán mégis valamicske megnyugvás, hogy a Bimbi név feladóként már nem elfogadható a postán. Persze Szentistván legyen a talpán, aki érti az okát.