Pár napig ne dúdoljuk Kovács Kati dalát

Tavaly nyáron fészkelte be a gondolat a fejembe magát, hogy venni kellene egy csapadékvíz-mérőt. Valami kis helyeset, mert jól mutatna a kertben és legalább első kézből lennék tisztában a lehullott eső mennyiségével. Aztán jól le is hurrogtam saját magam, mert ki látott már olyan hülyét, aki csapadékmérőt akar a már-már történelmi aszályban. Tavasszal, amikor még szintén elkerült bennünket az eső, végül mégiscsak beszereztem egyet, ha véletlenül elered, nehogy sorba kelljen állni érte. Ezt nevezhetik kincstári optimizmusnak.

Milyen igazam lett. Esett nyáron is, most meg folyamatosan. Épp az előbb öntöttem ki 25 millit a cuki kis mérőmből. Ennyi hullott alá kedd estétől csütörtök reggelig. Előtte is jó kis áldásokat kaptunk fentről. Nem számoltam össze, de pár nap alatt már 100 milli környékén is járhatunk.

Tegnap azon gondolkodtam, lehet, hogy aranyhalakat kellene telepíteni a bejárón kialakult tóba. A szántóföldeknek azonban még van mit elnyelniük, az őszi vetésnek áldás ez az időjárás, biztosan kikelnek az elvetett magok. Nekem viszont egy kicsit már elegem lett belőle. Jóból is megárt a sok, egy kis csapadékszünetre vágyom. Egyetértek azokkal, akik szerint most egy darabig ne hallgassa senki Kovács Kati „Add már Uram az esőt!” című számát és lehetőleg ne is dúdolja.

Kicsit már a jégkármérséklővel kapcsolatos elméleteket gyártókat is megsajnáltam. Szerintük tavaly a JÉGER oszlatta el az esőfelhőket. De akkor most mi van?! Ki kell ókumlálniuk valami egészen új összeesküvést. Mondjuk, erre az esős napok amúgy is alkalmasak, nem lehet odakint most semmit sem „mókuskálni”. Kíváncsi vagyok, mi lesz az új mantra…