Tata és Klárika

Egy igazán picike dél-dunántúli faluban élt az én csöndesen visszafogott, szelíd és zárkózott, de látogatásunkkor mindig mosolygós nagyapám. – Tudod-e Szilvikém, hogy én valaki vagyok? – kérdezte alig kisiskolás koromban, miközben a szenvedélyét jelentő fagyasztott málna porciók és házi vaníliás fagylalt között turkált a hatalmas mélyhűtőben. Felpattintotta az egyik doboz tetejét, hagyta, hogy előbb én kanyarintsak egyet a hűvös édességből, majd türelmes lelkéhez képest izgatottan belemerítette ő is kanalát a szocializmusban még valószerűtlen sárga színű, vanília ízt imitáló kemény krémbe. Talán a félbehagyott anekdota folytatásának gondolatától, netán a szájában olvadó cukros édesség örömétől, vagy méginkább a nagypapa és unoka közötti cinkos osztozkodástól igazságon és édességen, mosolyra szalad a szája. Kuncogott. – Tudod, Szilvikém, amikor Klárika (így hívta előttünk is a nagymamát) azt kiabálja: kiégett a villanykörte, leengedett a hűtő, elromlott a kilincs, leszakadt a fregoli, letört a kredenc gombja, elvetemedett az ajtó, eldugult a vécé, jöjjön már azonnal valaki, na, akkor mindig rám gondol. Szóval én valaki vagyok. Tudtad te ezt, Szilvikém? – mondta és csak mosolygott huncutul, mint aki sosem akarja abbahagyni. Ritkán tette, talán ezért őrzöm emlékét olyan nagyon.

Mama és tata évődtek, civódtak folyamatosan, alig akadt nap, hogy Klárika ne rikoltott volna rá tatára, aki legtöbbször inkább csöndesen motyorgott csak a bajsza (helye) alatt. Napok alatt képesek voltak bármin összeveszni. Nagymamám gyakran fogta magát, és olykor hetekre-hónapokra eljött a dél-alföldi városban őrzött lakásába, bogarászott a kertjében, járta a durikat, gyűjtötte a holmikat az unokáknak. De a több száz kilométeres buszozás előtt azt a nagy hatalmas mélyhűtő ládát mindig megpakolta házi vanília fagylalttal. Mert az volt tata kedvence.