Jegyzet – Majd a többiek

„És most énekeljük el közösen a Himnuszt!” – hangzott el az elmúlt két napban valamennyi szegedi, 1956-os megemlékezésen a felhívás. A megemlékezők többsége ilyenkor vigyázzba rendezte magát, ahogy illik. A testtartás magabiztosságát azonban sok esetben korántsem tükrözte a tekintet. Hiszen nem minden torkot hintett be arannyal a Jóisten. 

„Énekeljek vagy se?” – ébredt a vívódás a lélekben. „Illene, mégis olyan kínos, ha félrecsúsznak a hangok. Ráadásul a megbűnhődte már e nép magasságaiba csak a profik képesek feljutni” – cikáztak a gondolatok. Majd megszületett a kompromisszum, és a suttogásnál csöndesebben lehelt közreműködés, amelynek az októberi hűvösben nagyobb volt a párája, mint a hangja. Közben megtörtént az önfeloldozás is: „úgysem egy emberen múlik, majd a többiek bezengik az utcát, a teret”. 

És valóban minden megemlékezésen akadtak „többiek”. Többnyire idősebb résztvevők, akik nem gyötrődve képességeik határain, bátran és büszkén zengték össznemzeti imádságunkat, amely 1844-es megzenésítése után csupán 1989-ben vált hivatalos nemzeti himnuszunkká. Addig a nép ajka éltette. A „többiek” ajka. Akkor is, amikor csak szöveg nélkül hangozhatott el. 

A Himnusz után beszédek következtek, amelyek felidézték az 1956-os forradalmárok hősiességét és áldozatát. Belém hasított a gondolat, hogy vajon hol tartanánk ma, ha a hősök is a többiekre hagyták volna szívük szabadságot sóvárgó, hazafias parancsszavát, ami egykoron a fegyver megragadására szólította őket? 

A megemlékezés végén a Szózatot már harsányabban kezdtem magam is, a végére pedig már egészen átmelengetett az érzés, hogy milyen jó is magyarnak lenni. Milyen kegyelem, hogy nekünk napjainkban csupán élni és dalolni kell. És mert ez így lehet, dalolni kell!