Rossi marad

Mármint Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. Az Európa-bajnokság egyik legjobb magyar vonatkozású híre.

Rossi, vagy ahogy játékosai emlegetik, a Mester garancia arra, hogy ősszel is egy olyan csapatért lehet majd szorítani a Nemzetek ligája csoportmérkőzésein, amelyikben lehet, hogy kevés a nemzetközi szinten jegyzett sztár, de szívvel-lélekkel küzdenek egymásért és a szurkolókért.

Mielőtt legyintene, hogy már túl sok a foci! Hagyjuk ezt! Kérem, álljon meg egy pillanatra!

Volt idő, amikor a korszak „braziljai” a magyar grundokon kergették a labdát. Két bajnokság közötti nyári szünetekben pedig klubcsapataink külföldön, kapaszkodjon meg, Brazíliában turnéztak, bemutatómeccsekkel elkápráztatva a publikumot! (Persze a turnékkal kereshető jövedelem sem volt utolsó szempont… végül is, emberek vagyunk.)

Aztán valami eltört. Generációkra eltört. A magyar labdarúgásból „dadogós” foci lett. A nemzetközi tornákat évtizedeken keresztül a magyar válogatott nélkül rendezték meg. Apáról fiúra szállt a vesztes mentalitás. A szurkolóknak meg maradtak az élőben sosem látott legendák – Puskás, Czibor, Kubala – és az álmodozás.

Majd jött Rossi (illetve előtte Bernd Storck) és valami megváltozott. Hozott magával hitet, tudást és célokat és egy szerethető válogatottat alkotott.

Talán csak annyi a titka, hogy elhitette játékosaival, nem elég a „nagypályáról” álmodni, régi legendákról anekdotázni, tenni kell érte. Puskás is egy grundon kezdte rongylabdával, mégis a csúcsra jutott.