Hiszti-stop

Hogy mikor vált a felnőttkori hiszti(m) általánossá? Igyekszem a magam nevében szólni, de bízom (?) embertársaim önreflexiójában (is). Itt van a nyakunkon ez a soha korábban (?) nem látott (?) forró nyár. Amikor már a sokadik hőség-napon J. G. Ballard posztapokaliptikus történetét idézik az ember fejében a mindennapok, és a hasonlóan kínlódó családtagok hergelik egymást a dünnyögés és panaszkodás végtelen mélysége felé, na akkor mindig jön egy érdemes pofon. Érdemes arra, hogy okuljunk és minél jobban ég, annál inkább kihúz a langyos pácléből.

Amikor a konyhában aszalódás nehézségeiről magyarázok egy hobbi séfnek, ő meg cserébe elmagyarázza, hogy örüljek annak: a lakás másik vége kevésbé meleg, akkor azt mondom, igaza van. Minek nyavalyogni? Majd tovább érvel a mester: nem kínlódhatjuk végig a nyarat úgy, hogy minden nap a végét várjuk, hogy utána a hideg vagy manapság inkább fél-hideg telet átkozzuk. Majd kezdjük elölről a soha véget nem érő, öngerjesztő folyamatot. Azt mondom, igaza van. Együtt kell élni azzal, ami van. De nem csupán elszenvedni a körülményeket, hanem a lehetőségeinkhez képest kicsit javítani a körülményeken, újszerű megoldásokat keresve. Egy eltérő nézőpont és máris könnyebbnek tűnik a helyzet. 

Ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy nincsenek tragikus következményei a jelenlegi szélsőséges időjárásnak, vagy hogy alábecsülöm a következményeit. Hogy nem sejtem, mennyire embert próbáló például a tűző napon dolgozni, vagy mezőgazdászként az eget kémlelni esőért. 

Én csupán annyit állítok, az átlag panaszkodás szörnyű métely, se vége, se hossza, se haszna, se felhajtóereje. Viszont annál csábítóbb.

Aki teheti, rázza meg magát, mint a Tiszából kikecmergő kutya. És higgyék el, az én lelkesedésem is csak a következő hőhullámig tart. De legalább résen leszek.