Pumpálás négyszázért

Pumpálás kerekenként kétszáz.

Ez áll – felesleges kérdéseket megelőzendő – nagybetűvel írva, szemmagasságban kiragasztva a bicajbolt bejárati ajtaján. A közlés tényszerű volt, és ismerve a helyi viszonyokat, vélhetően indokolt is, Rozi mégis leheletnyit arrogánsnak érezte azt. Magabiztosságot színlelve a kelleténél gyorsabban belépve a boltba azt mondta: pumpálást szeretne. Kettőt. Elnyomott egy félmosolyt, hátha cinkosává teheti a szigorú képű eladót. Enyhítve egyúttal saját kínos érzésén is, hogy csupán extra szolgáltatások nélküli szimpla pumpálásért jött. Mert valamiért Rozi (a vélt vagy valós) arroganciát, a kioktató stílust kiszagolva lelkében egyből pöttömre töpörödött, mint egy rossz gyerek, aki vétett a jó illem ellen. Kutya tudja miért. Ugyan elég Poppert olvasott már ahhoz, hogy tudja, a kíméletlen önrevízió szükséges, de szerinte viszont némelyeknél (nála például) fárasztóbb, mint hasznos. Legyen elég annyi, hogy (el)ismerte saját előítéleteit, pont ezért adott sanszot a valóban savanyú képű eladónak, hogy rácáfoljon. 

Az komótos tempóban indult kifelé Rozi viseltes bicajához, hogy egykedvűen levegőt küldjön a közepesen lapos gumikba. Kiszív-befúj – gondolta Rozi, meg azt is, na tényleg ne már, hogy csak pumpáltat, mikor az érthetetlenül lomha és nyikorgó kétkerekűje amúgy is szervizre várna, megcsillantotta hát a savanyú képű előtt a lehetőséget. – Nehéz tekerni, ott középen a pedál olyan furán kattog is, mintha kavicsokat morzsolgatnék szét, miközben hajtom. Lehetne valami ezzel tenni? – fújta ki egy szuszra az akkor szokásos (ál)félszeg hangján, amikor idiótának érzi magát.

Mielőtt odébb állt volna, a savanyú képű annyit mondott: ha váltasz sebességet, könnyebb lesz.