Idősek gondolatai

Az utóbbi napokban több olyan eseményről tudósítottam, ami az idősekről, a tiszteletükről szólt, arról, hogy figyelni, vigyázni kell rájuk, gondoskodni róluk. Mert annak idején ezt ők is megtették.

Nem tehetek róla, mindig a saját életem ugrik be, az mit tettem meg, illetve mit mulasztottam el szüleimmel, nagyszüleimmel szemben. Utóbbiak közül csak a két nagyit ismertem, de csak Rózsára emlékszem, Rozália meghalt, mikor még apró voltam. Pedig nála tettem meg az első, nagy lépéseket. Mint a Holdon... Édesanyám anyukájával sokat találkoztam, jártam hozzá Miskolcra nyaralni, majd hozzánk költözött Szegedre. Felnőtt voltam, mikor itt hagyott minket. Sokat beszélgettünk, de az nem rémlik, hogy faggattam volna. Már nem tehetem meg. Édesanyámról és édesapámról sem mondhatok mást. Természetesen szoros, szerető kapocs alakult ki közöttünk, de úgy hiszem – talán ezzel vigasztalom magam –, mindhárman kissé zárkózottak voltunk, családon belül is, és nem mindent mondtunk el egymásnak. Talán azt sem tudtam, mit kérdezzek, mire lennék még kíváncsi, mert azért sok mindent megosztottak velem, gyerekkoruktól kezdve az első szerelmeken át a világról vallott nézetig. Például anyu utálta a politikát, apu viszont szeretett róla beszélni. Viszont nem tudom, miért?

Az idősekre, főleg ha a rokonaink, muszáj odafigyelni, sokat beszélgetni – nemcsak illendőségből –, a válaszokra koncentrálni és megszívlelni. Más világban éltek, divatos és elcsépelt kifejezéssel, generációs szakadék választ el minket, ami meg nem értésben, sok vitában, veszekedésben jelenik meg. De ártani nem akarnak. Segíteni, igen. Azért is kell kérdezni és meghallgatni, mert ez majd nekünk is jólesne. És csak addig tehetjük meg, míg élnek. Utána is kérdezhetünk, de választ nem kapunk.