Kétszáz forint

Pár napja írtam arról a vásárhelyi idős bácsiról, remegő kezekkel, akit anno úgy ismertem meg, hogy pénzt kért és kapott tőlem. Többször és egyszer sem utasítottam el. Legutóbb akkor találkoztunk, amikor a múlt héten meglátogattam ismerőseimet, akkor 400 forintot adtam neki, és azt írtam – amit tartok is –, hogy mindig nálam lesz ez az összeg, úgy fogalmaztam: Még sokszor szeretnék vele találkozni. A 400 forintja (vagy több) mindig ott lesz nálam.

Ifjabb koromban, tinédzserként gyakran előfordult, hogy a csövesek elém álltak és vitát nem tűrve mondták: adj egy bélást! Aki nem tudná, ez akkoriban, a nyolcvanas években a 2 forintost jelentette. Ajánlatos volt szót fogadni, mert befenyítették a kuncsaftokat, és ha verés nem is, de egy-két tasli, lökdösés mindig kinézett. Mára megszépült, nosztalgikus az emlék, amit elmesélhetek a csodálkozó szemű mai fiataloknak. Akik nem mindig csodálkoznak, inkább kérnek. Pénzt.

A minap Dorozsmán „szédelegtem”, üdítőt vettem a templomhoz közeli egyik dohányboltban, és azon ügyködtem – inkább a szerencsétlenkedtem –, hogy elrakjam, a táskába a pénztárcámat és az üdítős palackot. Ekkor lépett hozzám egy 11-12 éves fiú – ha jól láttam a háttérben hasonló forma lány várakozott –, és faggatott: tudnék-e 200 forintot adni? És mire kellene a 200 forint? – kérdeztem. Jött a válasz: őszintén megmondom, cigire. Közöltem vele, arra biztosan nem kapsz.

Pár méterrel később döbbentem rá, hibáztam. Nemcsak cigarettára, semmire sem kell adni egy tininek. Mert borzasztó, hogy egy kis ember így próbál pénzhez jutni. Honnan vette az ötletet? És a bátorságot? A szülei tudják? Esetleg már koldusmaffia, vagy az idősebb „pajtások” küldték? Mert őt, őket biztosan nem szolgálták volna ki. Ki tudja a válaszokat? Én nem. Pontosabban nem adok. Az a 200 forint nincs nálam.