Mi a normális?

Ha sétálunk, utazunk és közben figyelünk a körülöttünk élő világra, érdekes dolgokat fedezhetünk fel. Azon gondolkodtam, mi az, ami normális? Pontosabban mi az, ami ma annak számít és esetleg évtizedekkel ezelőtt nem tartozott abba a kategóriába?

A Honvéd téri református templomnál a padon ülve vártam a buszt – ez a „cselekvés” remélem egy ideig még normálisnak számít majd – és azt vettem észre, hogy egy fiatal anyuka sportosan öltözve futva tolja a babakocsit. Sétálnak. Nekem furcsa, de nem szokatlan, hiszen a különböző utcai versenyeken megszokhattuk a kutyákkal és babakocsikkal kocogókat. Legfeljebb a kicsi már pár hetesen, hónaposan megszokja, rohanó világban él.

A buszon arra lettem figyelmes, hogy a velem szemben, tőlem 2-3 méterre álló hosszú hajú bácsi – ez a szó jutott eszembe, pedig esküszöm, fiatalabb, mint én, az ötvenhetediket taposom – egyfolytában beszél, grimaszol, vitatkozik, hol halkabban, hol hangosabban. Ez a mobil, a szinte láthatatlan fülesek előtti korszakban egyértelműen negatív volt: azt jelentette, hogy az illető megzakkant, magában beszél, a külvilág megszűnt számára, csak az van, amiben létezik, ahová a tudata beszorította és fogságba ejtette. Manapság teljesen megszokott, normális, hogy utcán, téren, járművön „magukban” beszélőket látunk – azt jelenti, telefonálnak.

A bácsival óvatos voltam, igyekeztem kideríteni, telefonál vagy az emberek között is teljesen magára maradt. Vezetéket nem láttam és vezeték nélküli fülest sem a füleiben. Erről többször meggyőződtem, utazás közben volt időm. Szóval az eredmény az lett, hogy a bácsi, ahogy korábban nagyon csúnyán írtam, megzakkant. Segítségre szorulna – ha egyáltalán hagyná. De ma nem tűnik fel senkinek. Mert egy pillantás erejéig azt hisszük, telefonál. Lehet, segítséget hív.