Filmkritika: Se nem a legjobb, se nem a legrosszabb

Mindenkinek a saját életútja szolgál a legtöbb tanulsággal. Mindaz, amit átél az ember, nyomot hagy benne, alakítja a személyiségét. Ez alól természetesen Julie, filmünk főhőse sem kivétel. Írhatnám, hogy Julie nemcsak a főhős, hanem maga a címszereplő is, hiszen sokszor gondolja úgy, hogy ő a világ legrosszabb embere. Sanyargatja, emészti, vádolja önmagát, de aztán jön valaki, és felnyitja a szemét. Csodálatos ember vagy, mondja neki ez a valaki, majd ugyanezt jelentőségteljesen megismétli, hogy utána azt lássuk, amint Julie a folyóparton üldögél, sorsába merülten nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, a horizonton pedig feltűnnek az alkonyat első sugarai. 

Ha ez a jelenet egy hollywoodi film befejezése lenne, mindenki betenné a tucat kategóriába a művet, aztán el is felejtené csakhamar. Ha viszont az ember történetesen egy neves európai művész alkotására vált jegyet, amiről ráadásul tudja, hogy megannyi nemzetközi fesztiválon vetítették sikerrel, óhatatlan, hogy azzal a prekoncepcióval ül a vászon elé, hogy most majd csodát lát. Jómagam is ebbe a hamis illúzióba ringattam magam, és vártam a csodát. Vártam, hogy magával ragadjon a sztori, hogy az egyik pillanatban sírjak, a másikban nevessek, hogy megtanuljak valami értékeset és időt­állót arról a nagyszerű utazásról, amit úgy hívnak: élet. 

Bizonyára a magas elvárások miatt most úgy érzem, nem félig teli, hanem félig üres a pohár. Szinte semmi kiemelkedőt nem produkál A világ legrosszabb embere. Egy fiatal nő életútját követhetjük nyomon, sikereket, bukásokat, örömöt és bánatot. Joachim Trier (Thelma) rendezése igyekszik visszafogottan kezelni a drámai nagyjeleneteket, így különülve el a sorozatgyártott hollywoodi tucatfilmektől. Egyetlen tényező van, amiben A világ legrosszabb embere tagadhatatlanul jobban teljesít, mint a tengerentúli romantikus komédiák. Részben a forgatókönyv alaposságának, részben Renate Reinsve érzékeny alakításának köszönhetően Trier filmje életszerűbb, valósághűbb, mint a hasonszőrű hollywoodi sikerfilmek. Nem csoda, hogy Reinsve a tavalyi cannes-i filmfesztiválon bezsebelte a legjobb színésznőnek járó díjat. Az ő tekintete még akkor is velünk marad, amikor magát a filmet már elkezdtük feledni. 

Tapasztalatból beszélek, ha a könnyű felejtést említem. Mi­­után véget ért a film, sorra vettem a klisés jeleneteket, és azon kaptam magam, hogy néhány már ki is ment a fejemből. A folyóparton ücsörgő, alkonyat­­ba tekintő főhős csak egy a sok közül. Van itt még a terhességet bejáratott módon jelző hányás, majd a vécén üldögélve a két csík a teszten. Említhetjük a semmiféle dramaturgiai funkcióval nem bíró narráció használatát is, aztán a halálos betegség mint hatásvadász klisé is megjelenik, és persze hogy a film legnagyobb tanulságát maga a beteg fogja a néző (és a főhős) arcába tolni. Ez a fajta didaktikus megoldás ráadásul nem egyedi eset a filmben. A „ha a szerelmemmel vagyok, megszűnik a világ” érzés filmes illusztrálása egészen hajmeresztően giccsesre sikerült, amelyről már nem is hollywoodi romanti­kus filmek jutottak eszembe, hanem középszerű popslágerek még középszerűbb videóklipjei. 

Fontos tehát, hogyan állunk hozzá a filmhez. Ha úgy, hogy egy szokványos limonádéfilmet látunk, akkor valószínűleg félig teli lesz a pohár. Az ízét persze így is, úgy is el fogjuk felejteni.