Várunk

Bár egy híján száz éve már, hogy a szifilisztől és egyéb bajaitól elpusztult Vlagyimir Iljics bebalzsamozva alussza örök álmát, gondolatai még mindig itt settenkednek körülöttünk. Még mindig az a lenini idea a csodafegyver, miszerint minél rosszabb, annál jobb. Vagyis hogy minél elviselhetetlenebb a helyzet, annál nagyobb remény, hogy majd a társadalom összefogva megszünteti azt. Ezt a tüzet meg elképesztően szítani kell, mert az istenadta nép valahogy nem akarja észrevenni, hogy egy valóságos földi pokolban élünk.

Ja, kérem, 10 millió fasisztával nem lehet demokráciát csinálni – panaszolhatnánk mi is, mint állítólag egykoron Rákosi elvtárs. De mit tehet az egyszeri wannabe-rendszerváltó, ha már a népet nem tudja lecserélni? Várja a külső segítséget, és addig is azon dolgozik, hogy itthon minél rosszabb legyen a helyzet. Majd csak jönnek a brüsszeli tankok és eltapossák az Orbánt.

Nemrég még a tanárok hátán felkapaszkodva próbálták meg minél hangosabban világgá kiáltani, hogy itt nem élned, sokkal inkább halnod kell, most viszont előkerült a jó öreg EU-kártya. Ugyanis mindjárt kilépünk az unióból. Már a cipőnk orra ki is lóg az ajtón. Úgy kilépünk, mint a huzat, hátra sem nézünk. De komolyan. Mindjárt.

A téma körülbelül hat-hét éve állandóan terítéken van az ellenzéki sajtóban, annak ellenére, hogy semmilyen tényszerű alapja nincs. Szóval ezt a mantrát sikerült most megint elővenni, abban bízva, hogy a magyarok majd ettől a rossz hírtől biztosan kiegyenesítik a kaszát, oszt’ durr neki Orbánéknak.

Már csak várni kell. Nekik arra, hogy végre-valahára valaki más hatalomba segítse őket. Nekünk meg arra, hogy hátha egyszer eszükbe jut valami eredetibb ötlet is.