Motorosok – Azok a régi vad idők!

Jeff Nichols (Mud, Éjféli látomás) legújabb rendezése, a Motorosok valóságon alapuló fikció, ami azt jelenti, hogy a filmet Danny Lyon dokumentumfotói ihlették, ám maga a sztori kitalált. Egyébként Danny Lyon karaktere is szerepel a filmben: ő az, aki interjút készít a főhősnővel, és voltaképpen ebből az interjúból bontakozik ki a történet. Ez azt jelenti, hogy minden lényeges cselekményelemet Kathy szemszögén keresztül ismerhetünk meg. Ami első ránézésre roppant izgalmasan hangzik, hiszen kíváncsivá teszi az embert, hogy egy fiatal nő vajon hogyan élte meg a 60-as évek Amerikájának új őrületét: a motorosbandák virágkorát. Kathy tökéletesen belelátott a dologba, hiszen férje, Benny volt a Vandálok nevű motorosbanda vezérének a jobbkeze. A nő folyamatos szélmalomharcot vívott azzal, hogy magára irányítsa a férje figyelmét, Bennyt viszont leginkább a motorozás érdekelte. Még azután is a motorozás érdekli, miután kiderül, hogy csak egy hajszálra volt attól, hogy leamputálják az egyik lábfejét. Feleségének a sorsa innentől kezdve az állandó aggodalom, ám úgy tűnik, hogy mindez egy cseppet sem érdekli a kiismerhetetlen Bennyt.

A sztori engem kicsit a Backbeat című filmre emlékeztet, egy 1993-as drámára, ami arról szól, hogy a főhősnek választania kell a szerelme és a Beatles között. Aztán ott van a nemrég készült Priscilla című film, amelyben Elvis Presley hányatott sorsú feleségének a történetét ismerhetjük meg, ugyancsak a nő szemszögéből elmesélve. A Motorosok természetesen felidézheti bennünk a Szelíd motorosok című, 1969-es klasszikust is, amelyben többek között Jack Nicholson, Dennis Hopper és Peter Fonda tépték fel az aszfaltot. Stílus szempontjából, afféle távoli rokonként nekem a 2010-ben elkészült A harcos című film is eszembe jutott, amelyben egy profi bokszoló küzd a sport és a magánélet démonaival. Hogy mégis mit értek stílus és hangulat alatt? Nos, a Motorosok – dacára annak, hogy a sztorit egy nő szemszögéből ismerhetjük meg – egy vérbeli macsófilm, tele tesztoszteronnal és nyomdafestéket nem tűrő nyelvezettel. Manapság úgyis trendi az a kifejezés, hogy „toxikus maszkulinitás”, úgyhogy én miért nem sütném el, most, amikor teljesen indokolt is a használata. A 60-as években járunk, márpedig a férfiak ebben a világban nem sírhatnak, ám ha mégis megteszik, az a nő számára szinte katartikus pillanat. Mennyi, de mennyi történet szól arról, hogy a családi tűzhely melegét biztosító nő mindent megtesz azért, hogy valamiképpen megzabolázza tesztoszterontól fűtött férjurát, és ez végül vagy sikerül, vagy nem. 

A Motorosok soványka sztorija is erről mesél, roppant hangulatosan, ám sajnos csak kevéssé szórakoztató módon. Pedig a színészek mindent megtesznek az ügy érdekében: Tom Hardy maga a megtestesült toxikus maszkulinitás (nagyon megy ez nekem!), Austin Butler nem különben, akárcsak a mellékszerepben is emlékezeteset alakító Michael Shannon és Norman Reedus. Külön kell megemlítenem a főhősnő szerepébe bújó Jodie Comert, aki egészen lenyűgöző Kathy cseppet sem egyszerű szerepében. Comerre én magam először Az utolsó párbaj című Ridley Scott-filmben figyeltem fel, és ha a brit színésznő a továbbiakban is így folytatja, sokat fogunk még hallani róla. Elsősorban miatta sajnálom, hogy a Motorosok nem lett több egy átlagos hangulatfilmnél, ami egyben rétegfilm is, hiszen azok nemigen fogják élvezni a művet, akiktől távol áll ez az életmód. És bizony vagyunk egy páran.

5/10