2024.05.11. 11:30
Filmkritika: Adok-kapok Zendaya két szép szeméért
Ha a pasi megnyeri a meccset, a nő ágyba bújik vele. Ha később elveszíti a meccset, a nő el fogja hagyni. Szerencsére ennél azért valamivel bonyolultabb Luca Guadagnino (Sóhajok, Szólíts a neveden) legújabb alkotása, amely olyan filmek nyomvonalán halad, mint a Keserű méz vagy a Closer.
Nem kell könyörögni azért, hogy körülvegyék a férfiak. Középen Zendaya.
Fotó: Metro Goldwyn Mayer Pictures
A Challengers egy létező műszó a tenisz világában, és azokat a versenyeket jelöli, amelyeket általában fiatal, feltörekvő tehetségek részére szokás megrendezni. Filmje címéül az olasz rendező pontosan ezt a műszót választotta, miközben a film tartalmához inkább csak díszlet gyanánt szolgál a tenisz világa. Ilyeténképpen a Challengers nem igazán nevezhető sportfilmnek, sokkal inkább melodrámai vonásokat mutat. Egy klasszikus szerelmi háromszög története, amelynek csúcsán Tashi áll, egy szépreményű teniszezőnő. Őt ostromolja Art és Patrick, akik ugyancsak teniszeznek, és akik – nem mellesleg – gyerekkoruk óta nagyon jó barátok. A film tétje tehát az, hogy vajon képes lesz-e felülírni a szerelem a barátságot, és ha igen, Tashi végül melyik férfit választja. Úgy is fogalmazhatnék: ki fogja megnyerni a döntő szettet?
A kíváncsi férfinézőket most érdemes lecsillapítanom: nem, Zendaya nem vetkőzik le a filmben. Ezt a tényt azért fontos aláhúzni, mert a filmet úgy promózták, hogy Zendaya egy erotikától túlfűtött love storyban játssza a főszerepet. Ennek ellenére van mit nézni bőven, ugyanis Zendaya talán még sosem volt ennyire meggyőző (igen, még az Eufóriában sem!). A színésznő egy igazán nehéz szerepben tündököl, és ugyanez mondható el két férfikollégájáról, Mike Faistról és Josh O’Connorról is. A hármójuk közötti kémia a Challengers sava-borsa, és nem a színészek tehetnek arról, hogy a karakterek jellemvilága, egyéni története nincs teljesen kifejtve, azaz a néző nem kap elég információt ahhoz, hogy bármelyikükkel is igazán azonosulni tudjon. Ezt a fajta szerelmi háromszöget, amely tele van intrikával és rivalizálással, láttuk már érdekfeszítőbb feldolgozásokban is, elég csak a Veszedelmes viszonyokra, a Vad vágyakra, vagy a fenti bevezetőben már említett alkotásokra gondolni.
A Challengers legnagyobb erénye alighanem a szerkesztésmódban rejlik. Kifejezetten izgalmas a film felépítése, ahogyan ugrálunk az időben, és ennek köszönhetően nyerjük ki a szükséges információkat. Az, hogy a szerelmi vetélkedés a tenisz adogató-fogadó játékmenetében kap metaforát, kissé didaktikus, pláne ha megfigyeljük, hogy a látványszervezők még arra is ügyeltek, hogy Tashi, az áhított nő, lehetőleg a teniszpálya metszéspontjának sávjában ücsörögve figyelje, ahogyan az egyik hősszerelmes próbálja legyőzni a másikat. Rendben, értjük a metaforát, na de akkor sem kellett volna a filmnek a befejezés felé igyekezve olyannyira lelassulnia, hogy még azt is lassított felvételeken lássuk, ahogyan az izzadságcseppek a kamera lencséjére potyognak. Európai műmájerkedés – legyinthetünk az ilyen megoldásokra, és való igaz: a Challengers fináléja már-már idegesítő mértékben túltolja a stilizációt. A nyitott befejezés azonban elég ütős, hogy feledtesse a korábbi percek műviségét, és tökéletesen illeszkedik a már említett filmelődök imádnivalóan cinikus hangvételéhez.
Végezetül a film zenéjét akarom még kiemelni. Az Oscar-díjas Atticus Ross és Trent Reznor ismét zseniálisat alkotott, egyedi stílusuk képes arra, hogy a filmet magát is kiemelje a középszerűség mocsarából.
6/10