Szégyenpad

Tessék mindenkinek megnyugodni, hatalmas fordulatok után – amiknek valószínűleg csak a 9. kerületi festékboltok örültek – végre nyugvópontra jutott a ferencvárosi pad-gate: barna lett az előbb szivárványos, majd zöld-fehér, később újra szivárványos, illetve újból zöld-fehér utcabútor.

Az ízig-vérig nyári uborkaszezonra optimalizált keserédes történet múlt hét csütörtökön kezdődött, amikor is az Amnesty International hazai fiókszervezete a Ferencvárosi Önkormányzattal közösen átadta Budapest első szivárványos padját, mondván, egy nyitott, szabad és boldog országban szeretnének élni. (Ki nem? Teszem fel a kérdést zárójelben.)

Nosza, a szabadság és – feltételezem – a személyes boldogság jegyében a helyi focidrukkerek (oldalszimpátiától függően lánglelkű lokálpatrióták vagy náci huligánok, kinek-kinek ízlése szerint) rögtön át is festették a Ferencváros zöld-fehérjére az ülőalkalmatosságot. Persze a kezdeményezők sem voltak restek, gondolván, tudják ők is úgy forgatni a pemzlit, mint bármelyik futballszurkoló, vissza is szivárványosították a padot. Az ultrák sem hagyták magukat, egy bravúros zöld-fehér felülfestéssel 2-2-re módosították a párharc állását.

Aztán jött a csősz és mindenkit kizavart az erdőből, élhetnénk a szakállas vicc nyújtotta fordulattal, itt azonban nem a csősz lépett közbe, hanem a józan ész: a kerületben végül barnára festették az LMBTQ-padot, sőt, egy feliratot is kitettek a megbékélés jegyében. „Én csak egy pad szeretnék lenni. Ami jó mindenkinek. Neked is. Neki is. Nekünk.”

Így is lehetett volna kezdeni, és akkor lehet, hogy nem lett volna ez a nevetséges ide festem-oda festem sztori mindannyiunk szégyene.