Kölcsey nyelvezete

Most olvastam Kölcsey Ferenc Parainesis című írását, amit az általa is nevelt, korán árvaságra jutott unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak dedikált. Nyelvezete nehéz, keverednek benne a mai formában ismert szavak, a régies alakok, megfogalmazások. Nehéz a nyelvezete, a gondolatok azonban bölcsek, világosak és rényesek. Utóbbi nem betűtévesztés, a nyelvújításkor ezt is használták, erény jelentéssel.

Mai szemnek döcögős az olvasás, sűrűn akadnak buckák, melyekben elakad a tekintet. Újra nekifutva megint át kell rágni magunkat a mondatokon, bekezdéseken, ami inkább rény, mint hátrány, így a mondanivaló is jobban eljut az érzőbb, a hív kebelhez. Ezt nem simulékonyságból írtam, ’hisz jól tudatomba véstem, „hízelkedni mindenütt alacsonyság”. Mindenkinek ajánlom e funadamentumot, és a könyvet is, mely csak 30 lapból áll, igaz „gazdag forrást nyitának fel, honnan jó sorsban intést, balban vígasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést, szív és észnemesülést meríthetünk; de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhez kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött”. Eddig az idézet. Ízelítőül. Értik, ugye?

Minden sorával és bötűjével a haza szeretetére tanít, int, úgy mint „jól megértsd: nemzet és sokaság egymástól különböznek”. És azt is tudatja: „Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa s tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen térnek jobb útra”. Kölcsey 190 éve jegyezte le gondolatait, amik, a legnagyobbak sajátjaként, ma is megszólítnak. Az egész könyvecskét, brossúrát citálhatnám, sajnos nem fér el ezen a helyen, de mindenkinek bírnia kéne tartalmát, mert „tisztán látni a bölcsesség kezdete”. Itt a vége. Ne fuss el, élj véle.