Könnyes szemmel üdvözölték egymást a kopáncsi tanyavilág egykori lakói - Galéria

Felemelő érzés emlékezni a régi életre, a rengeteg gyerekcsínyre, a küzdelmes, de szeretetteljes életre. Meg a nagy sártengerre, a hosszú gyalogutakra az 1960-as évek kemény téli hónapjaiban az iskoláig meg vissza. De a nehézségek és szegénység közepette is lelki gazdagságban éltek – mesélték könnyes szemekkel hajdanvolt időkről a kopáncsi tanyavilágból elszármazottak, akik minden évben összegyűlnek egykori lakhelyük emlékét őrző tanyamúzeumban. A különleges helyszín az egykori kisparaszti életforma hírmondója, hiszen Hódmezővásárhely lakosságának nagyjából kétharmada élt valamikor külterületen.

Amikor minden megváltozott

Tavaly egy hatalmas diófa árnyas lombkoronája alá húzódva, kellemes meleg időben beszélgettek hetvenen is szinte, idén cudar, fázós idő fogadta a több tucat egykori tanyasit szeptember 14-én, szombaton kora délután. Ám ők cseppet sem fáztak, mosolyogva mesélték, ez éppen olyan, mint régen: nem volt vita, meg, hogy valami kedv kérdése lenne, tették a dolgukat a körülmények ellenére.

A hódmezővásárhelyi határban 1855-ben létesítették az első tanyai iskolákat, sok  helyen megdöbbentő állapotok között tanultak a gyerekek. Volt, ahol 45-50 fős teremben 80-100-an zsúfolódtak össze. Kopáncson négy iskola szolgálta a tanyavilágban élőket; majd lassú néptelenedés után az 1970-es évek második felében fordultak utoljára a kulcsok a kapukban. Részben a téeszesítés miatt, másrészt mert a családok beköltöztek a városba az ott létesített nagyüzemekben munkát vállalva.

Kísérővel a falubálban

– Egymást érték a tanyák valamikor, néhol hat-hét gyerek is. Szabadságunk volt és szeretet, törődtünk egymással, foglalkoztunk még a másik dűlőben élőkkel is, nem úgy mint most a bérházakban. Mindenki tisztelte, becsülte a másikat, első szóra segítettünk, nem kérdeztük, mennyit fizetsz, összefogtunk. Nem volt akkor rádió, 12-13 éves lehettem, mire az elsőt megkaptuk, addig is beszélgettünk, kártyáztunk esténként a szomszédokkal, reggel meg keltünk korán a sok jószág miatt. De kérdezzenek itt bárkit, mindenki ezt meséli majd – mondta Nagyné Sajti Erzsébet.

Az már Gulyás-Kis Imre fűzte hozzá, hogy akkoriban az volt a módi, hogy a lányok az anyjukkal vagy kísérővel mehettek csak falubálba.ű

– Mi odamentünk hozzájuk, felkértük őket, majd tánc után visszakísértük őket a helyükre. Ennyi volt. Az iskola is egyszerűbb volt mint most: az első években csak egy vonalas meg egy kockás füzet, egy irodalom, egy számtankönyv, meg egy grafit ceruza. Így kezdtük akkoriban, csak negyedik osztálytól felfelé szaporodtak a tantárgyak – mesélte Gulyás-Kis Imre.

Egy órányi gyalogút az iskoláig

– Itt jártam iskolába, itt születtem, rengeteg emléket őrzök, jókat is meg rosszakat is. Nagyon messzire jártam iskolába, vagy egy órát kellett gyalogolni, miközben segíteni kellett a munkában otthon. De sosem dumáltunk vissza. A kemény hidegekben úgy jutottam az iskolába, hogy valaki csinált nyomot a hóban mondjuk traktorral, máskülönben nekem kellett kitaposni. Volt, hogy eltévedtem a nagy ködben, de szerencsére jöttek a szomszéd gyerekek is, hát összefogtunk. Mint mindig, mindenki mifelénk –  mesélte Hajdú Aladárné a régi időkről.