Gondoskodás

Ha tetszik, ha nem, és bármennyire fáj is, előbb-utóbb el kell szakadnunk idősebb rokonainktól. Messzire költözünk, van, hogy csak évente egyszer vagy kétszer látjuk őket. Pedig tisztában vagyunk vele, hogy ahogy telik az idő, egyre több gondoskodást igényelnének. Csakhogy ezt mi nem tudjuk megtenni. A szomszédok talán rájuk néznek, de ha valaki külterületen él, arra maximum a tanyagondnok vagy a polgárőrök nyitják rá az ajtót hetente néhányszor. 

De szerencsére jött egyszer egy okos ember, és kitalálta a Gondosóra programot. Megmondom őszintén, eleinte kételkedtem a dologban, de ahogy telt az idő, egyre több olyan hír érkezett, hogy ez volt az egyik legnagyobb ötlet a kormányablakok és az e-ügyintézés óta. 

Ha nem tudnák, a gondosóra egy olyan valami, amit az idősek a nyakukba akaszthatnak, vagy a csuklójukon hordatnak. Csupán egy gomb van rajta, amit baj esetén meg kell nyomni, és értesíti a diszpécserszolgálatot, ahol eldöntik, hogy kit kell riasztani. Az óra azt is érzékeli, ha a viselője elesik, és esetleg elveszti az eszméletét. Ilyenkor automatikusan riaszt. 

Első hallásra megdöbbentő lehet, de a gondosórák már jóval több mint húszezer életet mentettek meg. Meglepő, de a katasztrófavédelem is sok riasztást kap az idősektől. Például ha valaki beszorul a lakásába, őket riasztja a diszpécserszolgálat. De számtalan másmilyen eset is előfordult már.

És, hogy miért is írtam ezt most ide? Hát azért, hogy – ha másképpen nem tudunk – így figyeljünk idős rokonainkra. Nekem sajnos már nincs kire, de azt tudom, hogy nagyapámmal talán még mehetnék a kertbe, ha akkor, amikor rosszul lett, már létezett volna a gondosóra.