(H)ősök földje

Az ország, a vármegye és annak minden települése a 176 évvel ezelőtti események lázában ég. Ami 1848-49-ben történt, az kétségkívül a magyar történelem legfontosabb eseménysorainak egyike. Az akkori hősökre emlékezni kötelesség, egyben büszkeség is. Erről szólnak a beszédek, amelyekben rendre feltűnnek a forradalom és a szabadságharc meghatározó, a történelemkönyvek lapjairól ismert személyiségei.

De elég-e, ha a tiszteletünket nekik fejezzük ki?

A makói főtéren egészen hétfőig látható egy szabadtéri kiállítás. Már a műfaj is különleges, az pedig még inkább, miről szól az anyag. A hatalmas tablókról nem korabeli hírességek, hanem a szabadságharc helyi résztvevői – szám szerint nyolc – néznek vissza a szemlélőre. A portrékhoz természetesen életrajz is tartozik, amiből kiderül, kit miért tisztelhetünk.

És ez utóbbi megoldás igen praktikus. Őszintén bevallom, a nyolc emberből nekem is csak négynek csengett ismerősen a neve, pedig már csak a munkám miatt is több alkalmam, lehetőségem van a szülőváros helytörténetét megismerni, mint az átlag makainak. Aki tehát körbejárja a szökőkút körül felállított installációkat, biztosan gyarapodik hasznos információval. Közben, ha szerencséje van, akár meg is dobbanhat a szíve, ezek a veteránok ugyanis a mi déd- és ükapáink, adott esetben akár szó szerint is.

Biztos vagyok abban, hogy amit a Maros-parti városnak, úgy minden más településnek, még a legkisebbnek is megvannak a maga elfeledett hősei. Amikor arra gondolunk, a ma emberének mit ad a bő másfél százada történtek felelevenítése, az egyik kézenfekvő válasz az: lehetőséget. Például arra, hogy jobban megismerjük saját kis közösségünk múltját. E nélkül ugyanis nem teljes az ünnep.