Az élet értelme

A cím sokat ígér. Túl sokat. Nem fogom megmondani, mi az élet értelme, mert mindenkinek más. Bár lehetnek közös pontok, mint a család, egy jó munkahely, úgy is fogalmazhatnék, hivatás, amit imádunk és napról-napra arra törekszünk, hogy minél jobban csináljuk. Tökéletesek nem lehetünk, de törekedhetünk rá.

Az olvasók megszokhatták, érzelmeimmel és gondolataimmal zaklatom őket, amik olykor, például egy rendezvény kapcsán törnek elő. Most a Bibliotékában a Szegedi Alkotók Köre rendezte szavalóversenyen történt meg, ahol főként idősebbek mondtak saját vagy választott verset. Megtanulták, és javítom magam, nem mondták, szavalták, átéléssel, olykor könnyekkel, meghatódva – jól. Szüleim jutottak az eszembe, édesapám, Imre László és édesanyám, Hlavács Katalin. Fiatalon mindketten színjátszók voltak, szerepeket tanultak meg, játszottak el, úgy emlékszem, így ismerkedtek meg. Az irodalom, a színház, a zene szeretete később is életük része maradt, és már tiniként cipeltek engem is a szabadtérire és a szegedi nemzetibe. Általánosban szép olvasásért én is kaptam jutalomkönyvet.

Apu Tiszaföldváron művelődési ház igazgató volt, szervezett színjátszó csoportot és próbált velük. Később, Szegeden erre már nem volt módja, de papírszínházat játszott, vagyis spirálfüzetbe írta be a darabokat, elképzelt szereposztással, melyben a régi játszótársakon kívül anyu és én is szerepeltünk. Ha operett, opera ment a tévében, az ismert dalokat, áriákat a szereplőkkel együtt énekelte és mindig megkérdezte: – Ugye, én is kiénekeltem azt a hangot? Azt válaszoltuk – bevallom, sokszor nem túl nagy meggyőződéssel –, hogy, igen. Most már tudom, vallom, hogy, igen. Mert nagyon szerette csinálni. Mint a bibliotékások. Lehet, hogy ez az élet értelme?