A selejtezés kultúrája

Nem jó az embernek egyedül lennie – ezt a mottót választotta Ferenc pápa az idei betegek világnapjára. II. János Pál kezdeményezése nyomán 1993 óta minden február 11-én a betegséggel küzdők szenvedésére hívják föl a figyelmet. 

Az egyházfő a Teremtés könyvéből vett idézettel nem a betegséggel járó fájdalmat, hanem a magány és elhagyatottság problémáját emelte fókuszba. A hívekhez intézett üzenetében rámutatott, hogy sokaknak kell magányban megélniük az időskort és a betegséget. Ezt az individualizmus kultúrájának egyenes következményeként határozta meg, amely a teljesítmény és a hatékonyság bűvöletének hajszolásában „közömbössé, sőt, kegyetlenné válik, amikor valakinek nincs már ereje tartani a lépést”. Ezt a hozzáállást a szentatya a selejtezés kultúrájaként definiálta. Kemény és súlyos, de sajnos felettébb találó és elgondolkodtató üzenet. 

Ugyanakkor persze az érem másik oldalán ott vannak az ember – a gyermek, unoka, házastárs, jó barát – hétköznapi kötelességei, amelyeknek egy gondozásra szoruló, idős vagy beteg rokon mellett is meg kell felelni. Ezek a legodaadóbb szeretetnek és gondoskodásnak is határokat szabhatnak, de emiatt talán senki sem hibáztatható. Mert úgy vélem, hogy a lényeg a határokon belül keresendő. Az pedig nem más, mint a törekvés a törődésre. Arra, hogy lehetőségeinkhez mérten tegyünk meg mindent azért, hogy az a bizonyos idős vagy beteg rokon, jó barát azt érezze, hogy fontos, hogy léte, érzelmei, szenvedése nem közömbös számunkra. Ha fájdalmát és elesettségét megszüntetni nem is tudjuk, jelenlétünkkel, odafigyelésünkkel, gyengédségünkkel, neki adott időnkkel legalább a magány és az elhagyatottság érzését enyhíthetjük. Ezt kérni nem szégyen. Bőséggel adni pedig, magam is úgy hiszem, kötelesség.