A galambos ember

Korábban megemlékeztem arról, hogy a panellakom erkélyére betelepedett galambokat – a szomszédok jogos követelésére – el kellett távolítanom. Szakemberek segítettek, közben ők kétségbeesetten repkedtek, köröztek a fészkük, tulajdonképpen az otthonuk előtt. Nem csoda, a közel két év alatt generációk nevelkedhettek ott, akkor is éppen fiókák vártak arra, hogy kibújjanak a tojásból.

Panaszkodtam, hogy hajnalban hangos és kitartó kurrogásukra riadtam, és amikor megírtam otthonuk történetét, azzal zártam, újra az ő hangjukra ébredek. Visszatértek. Igaz, nem költöztek be, mert nem tudtak – elválaszt minket a védőháló –, és nem is olyan hangosak, mint korábban, de ketten-hárman rendre megjelennek és várakoznak, udvarolnak a könyöklőn. Lehet, hogy az emlékek – ha esetükben beszélhetünk ilyenről – vagy a tárolt és örökölt információ miatt lettek ismét a lakóim. Már hiányoznak, ha valamelyik reggel nem hallom az ébresztőjüket. Biztosan december 24-én is eljönnek, és bevallhatom, várom őket. A csendes reggeleken hiányoznak. Mint a családom.

Nem vagyok ezzel egyedül. A Mars téren biztosan sokan látták már a motyójával roskadásig telt bevásárlókocsit toló férfit, aki a sportbolthoz és a jelzőlámpához közeli füves részen eteti a gerléket. A galambos ember nagy porciókban adagolja a kenyeret, és pillanatok alatt rengeteg szárnyas landol nála. Kedden is vagy ötven kosztosa akadt. Szerintem a galambok számítanak rá, biztos pont az életükben, ő a jótevőjük, az ételautomatájuk, a Mikulásuk, és a galambok az ő gyerekei, a családja. Biztosan szereti őket, és gondoskodik róluk – és nemcsak karácsonykor.