Nem halok meg

Nincs mit kertelni ezen. A mozivásznon „prömier plánban” éppen a hasnyálmirigyrákkal küzdő Einspach Gábor belei (?) között turkálnak a műtőben. (Majdnem néma) döbbent csönd a nézőtéren. A dokumentumfilm pereg tovább. A jóvágású, mondhatni igen karizmatikus, nyüzsgő szakember életigenlő habitusa sokáig jól tartja magát. Látszik, nemcsak magának és környezetének szánt biztatásként adja a határozott, alig csüggedő figurát, valóban küzdő típus. Története bőven tartogat megrendítő pillanatokat, a műtét utáni kezelés mellékhatásait bemutatva, ám ennél is letaglózóbb, ahogyan az a szikár, magas ember a szemünk előtt megy össze, fizikailag és lelkileg. Mégis, Dér Asia Sose halok meg című filmjének (számomra) legbeszédesebb pillanata, amikor a lenyitható tetejű sportautójával suhanó Gábor közeli profilján szavak nélkül is jól látszik: nem is a betegséggel küzd igazán, saját természetével viaskodik, hogy hátralévő éveire átírja fontossági sorrendjét, változtasson hozzáállásán az élet örömeihez. Mert tartósan megváltozni talán még annál is nehezebb, mint túlélni egy kemoterápiát. És ott, az igazán lélekig hatoló csöndben egérpisszenésnyi hang tolakszik a néző felé. Majd a krassogó hang már olyan szemérmetlenül folytonos, kényszeresen kutatom eredőjét a rém sötét teremben. És ott, a következő sorban meglátom, amint a hatalmas zacskón osztozó pár felváltva turkál könyékig a pattogatott kukoricában. Éppen mint a sebészek Einspach Gábor belei között. 
Ahogyan lassan csöpög a sokadik infúzió a főszereplő karjába, úgy gyűlik bennem a méreg. Ám szerencsére Dér Asia lecsupaszított szenvedéstörténet helyett egy olyan filmet kínál, ami a saját fontossági sorrendem felülírására késztet.