Négyszáz forint

Sok mindent tudhatnak rólam, maszek életemről az olvasók. Azt is, hogy 2007-től 2020-ig Hódmezővásárhelyen dolgoztam, és azt is, hogy előtte a sportrovatot erősítettem-gyengítettem. Szép emlék. De vissza Vásárhelyhez. Az eltöltött 13 esztendő nem múlt el nyomtalanul, sok ismerősre, barátra tettem szert, sajnos, akadnak olyanok, akik már nincsenek közöttünk. Ez jelzi legjobban az idő múlását.

Havonta-kéthavonta ellátogatok volt „telephelyemre”, elmegyek ebédelni, beszélgetni egykori törzshelyemre Szenti Feri bácsihoz, feleségéhez, Julikához és a korábban erőemelésben jeleskedő fiúkhoz, a szakács Ferikéhez. Legutóbb kedden jártam náluk. A Bercsényi utcán közelítettem a célhoz, megláttam egy régi ismerőst, a néni – bocsánat nem tudom a nevét, azt hiszem, soha nem is tudtam – szokása szerint árokparti virágait, rózsáit gondozta. Köszöntem, megismert, „De régen láttam, mi van magával?” – kérdezte. Beszélgettünk kicsit, majd mentem tovább. Feri bácsiéknál az ebéd ezúttal elmaradt – már túl voltam rajta –, dumáltunk kicsit, ott volt Gyuri is, aki a nívós pop-rock zene lexikona. Ahogy mondani szokás, amit nem tud, az nincs is.

Vissza Szegedre is tramtrainnel utaztam. A megállóhoz közelítve az út túloldalán megpillantottam egy újabb ismerőst. Idős, vékony bácsi – sajnos, az ő nevét sem tudom, ígérem legközelebb megkérdezem mindkettejükét –, régebben remegett az egyik keze. Most már mindkettő. Ő is észrevett, és hívott, menjek át hozzá. Intettem, oké, de nem várta meg, az autókra sem figyelve, ügyelve átjött a megállóba. Addigra befejeztem pénztárcámban a keresgélést, 400 forintot adtam neki. Korábban is adtam. Így ismerkedtünk meg. Még sokszor szeretnék vele találkozni. A 400 forintja (vagy több) mindig ott lesz nálam.