Bálint-napi gondolatok

Vasárnap délután lődörögtem egy kicsit Szegeden. A Belvárosi hídon bandukolva utolértem egy idős – feltehetően – házaspárt. Lassan lépkedtek egymás mellett, a férfi kezeit összekulcsolva háta mögött, a hölgy egyik kezét a zsebében tartotta, másik válláról lógó retiküljén pihent. Azért feltételeztem, hogy hosszú ideje házasok, mert alig szóltak egymáshoz. Az évtizedes együttlét már nem igényli a folytonos csacsogást, mégis mögöttük ballagva biztos voltam benne, hogy a legképzettebb táncművészek is elirigyelték volna ritmusukat. Lélegzetük, lépteik, megtorpanásaik tökéletes szinkronját. Meg-megálltak gyönyörködni a hídról felröppenő madarak ringásában. Illő távolságot tartva megálltam velük. Rákönyököltem a híd korlátjára. Előttem féltucatnyi összezárt lakat pihent. Többet erőteljesen megdézsmált már a rozsda, kulcsaikat vélhetően vastagon belepte az iszap a folyó fenekén. Rajtuk ismeretlenek nevei hirdetik a szerelem álmát: Gréti és Bandi, Niki és Jani, Orsi és Csabi. Elmerengtem, vajon együtt lehetnek-e még. 

Továbbindult az idős pár, így magam is folytattam sodródásomat nyomukban. Eltűnődtem, vajon miben határoznák meg a hosszú házasság titkát. Újságíróként többször tettem már fel ezt a kérdést arany-, gyémánt-, sőt vaslakodalmukat ünneplő házaspároknak. 

A legkedvesebb emlékem egy kistelepülésen élő, vaslakodalmat ünnepelt házaspárhoz kötődik. Szebb napokat látott, hűvös, de takaros konyhában, kotyogós kávéval fogadtak. A feleségen szép ruha, a férjen vasalt ing és pamutmellény volt. Ahogy fotóriporter kollégám kettőt kattintott gépével, a feleség már érdeklődött is, hogy kész-e a fotó. Amint igen választ kapott, elnézést kért, és átment a szobába. Kezében egy viseltes, rojtos kardigánnal tért vissza. „Tudják, könnyen megfázik a dereka” – mondta, miközben férjére adta a hétköznapi viseletet. Azóta is ez a legkedvesebb válaszom az említett kérdésre. Nem lakat, nem bármilyen szó, hanem az a viseltes, rojtos kardigán.