JEGYZET – Kutyabajom

Évről évre nagyobb kihívást jelent számomra egy-egy belvárosi séta Szegeden, ugyanis rettegek a kutyáktól. Az elmúlt esztendőkben pedig igencsak megugrott a gazdik száma a városban, akik előszeretettel szabadítják ki a póráz fogságából kedvencüket. Nem mérgelődöm emiatt, hiszen a belvárosban sétáltatott kutyák nagy része, gondolom, lakásban tartott, szükségük van a mozgásra. A taktikám egyszerű: minél messzebb elkerülni az ebeket, ha kell, ennek érdekében az út túloldalára sem restellek átmenni. 

Találtam egy statisztikát, amely szerint ma már körülbelül hárommillió gazdás kutya él Magyarországon. Úgy vettem észre, az eb egyre inkább státuszszimbólummá vált, sokan szabályosan gyerekükként tekintenek házi kedvencükre, úgy is becézgetik, dorgálják nyájas hangsúllyal, ha éppen nincs kedve visszaszaladni „anyához” a hívó szóra, amit az esetek többségében nagy túlzás lenne parancsnak minősíteni. Helyette inkább odafut hozzám egy kicsit szaglászni vagy riadalmamat látva többnyire megugatni. Persze tudom, „nem bánt”. Csak úgy ugat és morog, de egyébként „nem kell tőle félni”. Még szerencse, hogy az észérvek hatnak a fóbiákra. 

Mindezt már nagyjából megszoktam. (Mi mást is tehetnék?) A közelmúltban azonban egészen új élményként strandokon kerültem hasonló helyzetbe. Igaz, magamnak köszönhetem, mert szabad strandok voltak, és milyen jogon is várhatnám el, hogy egy ingyenes partszakaszon ne gázoljon át néhány szófogadatlan szőrmók tappancsa a strandtakarómon? Önző dolog lenne megtagadni a felfrissülés lehetőségét a blökiktől pusztán azért, mert emberek is pancsolnak a vízben. 

Ráadásul, mint megtudtam az egyik gazditól, a kutyák sokkal okosabbak az embernél, ugyanis sosem végzik a dolgukat a vízbe. Ezt is elfogadom. Ha a partra ürít, azt pedig gondosan felszedi a gazdi a kis tasakba, és kidobja a jégkrémes zacskók és az üres naptejes flakonok közé a kukába. Nem vitatom, le a kalappal. Csupán egy kérdésem van: a fűvel mi lesz, amire majd a soron következő család ráteríti a törölközőjét?