1945 után is születtek értékes épületek a megyeszékhelyen

Abban sokan megegyeznének, hogy a 19–20. század fordulójának építészetét jóval könnyebb a laikus városlakónak szeretni, mint az égbe törő beton-üveg tömböket. Szocreál: ennyit mondanak egységesen az 1945 után felhúzott épületekre. Pedig, mint Váraljai Anna művészettörténész, a Szegedi Tudományegyetem oktatója lapunknak elmondta: a szocialista realizmus Sztálin haláláig, 1949–1953 között volt jellemző építészeti stílus. Ám minden évtizedben születtek szakmai szemmel máig értékes épületek Szegeden – ebben is. A szocialista realizmusnak, röviden szocreálnak nevezett korszakot az 1950-es évek közepétől felváltotta az úgynevezett szocmodern építészet, amely modern európai példák alapján, a lakhatási igényeket figyelembe véve igyekezett kialakítani a lakótelepeket, középületeket. 

Kevés szocreál emlék 

A szocreál a szovjet építészetet vette alapul. Az épületeken még akkor is hangsúlyos volt a bejárati rész, amikor nem volt nagy büdzsé egy-egy építkezésre. Nem spórolták ki az anyagot a kapuzatból: reprezentatív bejáratok készültek timpanonnal, stilizált füzérekkel, a homlokzatokat pedig előszeretettel díszítették kommunista eszményeket propagáló, kifejező domborművekkel. Szegeden a Mars téri kapuzatos, alagutas épületblokk jó példa erre, amiben ma a Gulyáscsárda is működik. Nagyfalusi Antal tervezte, akár az új zsinagóga környéki, Jósika utcai hasonló díszítésű blokkot. Ezek 1954–55-ben készültek el. Egy szimpatikus érdekesség: azok nevét is megörökítették táblán az épület falán, akiket szakmunkásként vontak be a kivitelezési munkálatokba. 

– Letisztult, reprezentatív műfaj a szocreál, ha lehámozzuk róla a politikai aurát. Ezek az épületek olyannyira használhatóak, hogy a lakások piaci ára ma is magas 

– foglalta össze a szakértő. Közintézményt Szegeden nem terveztek ebben a stílusban, nem sok emlék maradt vissza ebből a korszakból. 

Helyi hagyományok 

Az 50-es évek második felét letisztult, modern, geometrikus formák, funkcionalistább szemlélet jel­­lemezte. Le Corbusier, a modern lakótelep gondolatának kialakítója volt Snopper Tibor példaképe, aki Szeged első építészetileg jelentős, 1945 utáni üzletházának tervezési munkálataiban is részt vett. 1957-ben készült el a Mérey utcában a földszintes üzletsor, ami mögött fésű alakban három épülettömb nyílik. 

– Az épületsor nagyon szép lenne ma is, ha letisztítanák a márványburkolatot – hangsúlyozta Váraljai Anna, hozzátéve: egy komplex lakópark épült itt fel a lakókat kiszolgáló létesítményekkel. Az építész tanulmányait Dániában fejezte be, modern, nyugat-európai szemlélettel bírt. A nevéhez köthető a Mars téri Marx-emléktáblás ház, és az SZTE Gyakorló Általános Iskola 1961-es épülete is. Váraljai Anna a Borvendég Béla tervezte Sellő-házra is felhívta a figyelmet, mint a korszak egy figyelemre méltó épületére. 1959–60-ban építették, a Tiszára néző homlokzatot zöld Zsolnay csempe borította, azon „lebegett” a sellő. Bár laikus szemmel ez nem feltétlenül tűnik fel, a szocmodern szegedi alkotói felhasználták, figyelembe vették a helyi hagyományokat: a szegedi szecessziós építészet kedvelt díszítőeleme volt a Zsolnay kerámia. Borvendég, mint megtudtuk, Londonban töltött egy évet ösztöndíjjal, onnan hazatérve készítette el a terveket. Az Égő Arany későbbi, 1972-es épületén a tégla köszön vissza, mint az Alföld meghatározó építőanyaga. Az épület és az Oskola utca átépítésének történetéről Panek Sándor írt 111 éves a Délmagyarország sorozatunkban szeptemberben. 

Üveg és beton 

1961-ben készült el a megyeháza épülete: tervezője, Schöner Ervin szintén Dániában tanulta a szakmát. Az épület függönyfalas, fémkeretben lebeg az üvegkonstrukció – ezt a megoldást használták a Postapalota és a Somogyi-könyvtár kialakításánál is. Az átépítés azonban művészettörténész szemmel nem tett jót neki. A 60-as évek közepén adták át a Dianóczky Já­­nos tervezte Mars téri buszmegálló brutalista, üveg és beton épületét. 

A brutalista stílus elsősorban Londonban dívott az 50-es évektől: lényegi eleme, hogy nyersen alkalmazzák a betonszerkezetet, nem fedik, palástolják el, ez adja az épületek erőteljes, markáns arcát. Szegeden több közintézmény épült ebben a stílusban, például a Béke utcai általános iskola, ahol szintén nyers beton formájában hagyták meg a homlokzati statikus elemeket. Érdekes az épületplasztika – ahogy a Jancsó-kollégium falán is –, megtudtuk: az iparművészet a Kádár-korban együtt mozgott az építőművészettel. Szinte nem készült olyan közintézmény, aminek ne került volna mozaik, dombormű, térkerámia burkolatdísz a homlokzatára, ezek mára sok helyről eltűntek. 

Az 1960-as évek végén készült el, és kevésbé szerethető az olajos háznak nevezett épület a Tisza Lajos körúton: évekkel ez­­előtt egy Szeged legrondább épületeit listázó cikkben is felbukkant. 

Azért is nagyon érdekes, mert tervezője, Pazár Miklósné Szilágyi Éva korábban vidéki barokk épületeket restaurált, klasszikus építészeten szocializálódott. Az olajipari vállalat központjának első szintjén a Hazafias Népfront irodái kaptak helyet, ami magyarázatot adhat arra, miért kellett nagyon markáns, brutális és meghatározó épületet emelni: erőt kellett sugároznia. Váraljai Anna azonban arra is rámutatott, hogy az épület nagyon szép szintezésű, van benne valami légies, és ha nem lenne ennyire piszkos és nem esnének le róla a beton burkolóelemek, mutatós lenne. 

Visszatükrözi a teret 

Az 1970-es évek nagy projektje a házgyári elemekből álló lakótelep-építések mellett az Oskola utca átépítése volt, amiről fent említett cikkünkben olvashatják el a részleteket. Annyit muszáj megemlíteni, hogy Borvendég Béla terveiben sem a műemlék Török-, sem a Schäffer-ház elbontása nem szerepelt. Ötéves tervek mentén fogtak neki egy-egy városi egység modernizálásának, tudtuk meg a művészettörténésztől: a főépítész ebben az időszakban Takács Máté, a Délmagyarországi Tervező Vállalat (Délterv) főmérnöke Borvendég Béla volt. A városrendezés egyik sarkalatos pontja volt az is, hogy az egyes városrészek határvonalánál álljon egy-egy meghatározó modern épület, ami a modern szocialista nagyváros képét közvetíti. 

E szándék mentén került a Kossuth Lajos sugárút egyik oldalára a Postapalota a 70-es évek második felében, a másikra az eredetileg a DÉLÉP-nek szánt, végül az adóhivatalnak otthont adó székháza, és ezért épültek a magasházak a Petőfi Sándor sugárút és a Bécsi körút, valamint a Szentháromság utca és a Bécsi körút sarkára. 

A Somogyi-könyvtár jellegzetes épülete is az 1984 óta áll a helyén. Akkor nagyon korszerűnek számított a konstruktivista épület, reflexüveges függönyfalával: a csiszolt műkő és az orosházi üvegburkolat visszatükrözi a historizáló környezetet, a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (Buváti) építészeihez köthető. 

Társadalmi munkában 

A szakrális építészetre is találunk példát az 1970-es évekből. A Tátra téren álló Szent Gellért-templomot 1975-ben szentelték fel, Tarnay István tervezte. A Tátra tér 5. alatti magánház helyén épült, amit mi­sézés céljaira ajándékozott a csanádi püspökségnek a tulajdonosa. A templomépítésben társadalmi munkában részt vettek a környéken lakók is. Mivel ebben a korszakban nem egyeztek volna bele új templom építésébe, az építkezés minden okiratban templombővítés címszóval szerepelt. Kapuján Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrász- és éremművész plakettjei a Szeged szellemi életében jelentős szerepet játszó személyeket ábrázolják. 

Az 1980-as évek­­ből Váraljai An­­na Makkosház építkezéseit emelte ki, ahol a lakótelep építészei Koffán Károly festőművésszel dolgoztak együtt: ő készítette a színterveket. 

Az 1980-as években jelent meg a város építészetében a posztmodern: az építészeti stílus sokkal lazább, bátrabb, elmozdul a geometrikustól az oldottabb, lágyabb, individualistább formák felé, az extremitásig elmerészkedő megoldásokat láthatunk. A megyeszékhelyen az Arany János Általános Iskola jó példa erre, szinte nincs is rajta szögletes forma. A Deák Ferenc Gimnázium vagy a Tisza Lajos körúti „IV. Bélás ház” is ehhez az irányzathoz tartozik, mindhármat Novák István, Szeged akkori főépítésze tervezte.