Testcsere: csupa hazugság és megannyi elfojtott vágy

Testcserés filmekkel szinte tele a padlás, gondoljunk csak az elmúlt években készült Családi csereberére, a Freakyre, vagy kicsit korábbról a Testcserére, a Megint 17-re, illetve a Hirtelen 30-ra. Ezek zömmel vígjátékok, amelyek nem igazán törődnek – hogy mást ne mondjak – a testcserékből adódó identitászavarokkal, a hangsúly inkább azon van, hogy milyen vicces helyzetekbe tudja sodorni az embert az, ha egy másik emberrel testet cserél. Pedig egy esetleges testcsere egyáltalán nem lehet valami mókás dolog. Ebbe gondolhatott bele Greg Jardin elsőfilmes rendező-forgatókönyvíró, amikor tető alá hozta az Ami belül van címen futó alkotását, amely elkészülte után rögvest a Netflixen landolt. Ebben a filmben egy kellemesen induló görbe este fokozatosan rémálommá fajul, ahol alig győzzük eltalálni, ki kicsoda valójában.

Az egyetemistákból álló baráti társaság egyik tagja magával hoz egy bőröndöt, amelyben egy furcsa szerkezet található. A haverok, csajok és pasik egyaránt kíváncsiak arra, mire való ez a kütyü. Kipróbálják. Ekkor válik egyértelművé, hogy a szerkezettel a résztvevők tudatot és testet tudnak cserélni. Ez a bizarr jelenség afféle társasjátéknak indul: a szereplőknek ki kell találniuk, hogy ki melyik testben lakozik. Aki lelepleződik, kiesik a játékból. Ez papíron jól hangzik, és idáig olyan, mintha ismét egy szórakoztató limonádéfilmmel állnánk szemben. Ám az Ami belül van véresen komolyan veszi az általa felvetett tematikát. Felteszi a kérdést: mire lennénk képesek akkor, ha a tudatunk másvalakinek a testébe kerülne bele? Kiélnénk-e elfojtott vágyainkat? Tudván, hogy az ujjlenyomat nem a miénk, gyilkosságra is hajlandóak lennénk? Egy másik testben élve megcsalnánk-e a partnerünket? Engednénk-e így bizonyos kísértéseknek?

Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel szembesülünk a filmet látva. És ezt bizony a messzemenőkig üdvözölni lehet, már csak azért is, mert a seregnyi egykaptafára készülő filmek sötétségében pislákoló fény csupán az eredeti ötlet. Greg Jardin filmje egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Olyan mélységekig ugyan nem hatol, mint bizonyos Black Mirror-epizódok (például a Fehér karácsony, a USS Callister, vagy épp a Túl a tengeren), de az eleve nem egy rossz pont, ha az embernek inkább a Black Mirror jut eszébe a filmről, és nem a fent említett limonádémozik.

Jardin filmjében mintha a Dekameron fiataljai elevenednének meg, akik ezúttal nem sztorizgatással múlatják az időt, hanem testcserékkel szórakoztatják egymást. A két műben persze közös pont az erotika, de hát ez aligha meglepő: hőseink erejük teljében lévő huszonévesek. Huszonévesek, akiknek már szilárd az énképük. Ezen a ponton érdemes kitérni a színészi játékra, az ugyanis meglehetősen felemás képet mutat. Nagy alakításokat éppúgy látunk, ahogyan szürkébb, haloványabb teljesítményeket is. Különösen James Morosini (Egyetemista lányok szexuális élete), Brittany O’Grady (A Fehér Lótusz), valamint David Thompson jeleskednek. Nem rajtuk múlt, hogy az Ami belül van végül nem lett mestermunka.

Bizonyos jeleneteknél a film tempója szélvészgyors, és ez nehezíti a megértést, a követhetőséget. Ezen csak valamelyest segít a képi megvalósítás, illetve a színvilág jelentésteli használata. Némelykor a hangalámondás és vele együtt a képek bevágása olyannyira felgyorsul, hogy az már nem élvezetes, sokkal inkább fárasztó, sőt idegesítő. Talán abba is bele lehet kötni, hogy a film végére már túl sok lesz a fordulat, mintha a rendező nem bízott volna eléggé alkotásának pszichológiai kérdésfelvetéseiben. 

6/10