Az utolsó út

Ez a nyár életem legszomorúbb nyara volt. Nem is bánom, hogy véget ér. Koporsót választottam, temetést szerveztem. Elveszítettem az anyukámat, árva lettem. Mondhatni, a temető lett a második otthonom, amíg nem sötétedik ránk túl korán, addig minden naplemente előtt kilátogatok a sírjához, utána majd hétvégente. Nem csoda, ha a szokásosnál is jobban érdekelt most, hogy hogyan búcsúznak el egy színészlegendától, akit gyermekkorom óta mindig csodáltam a filmekben. Alain Delon is meghalt. Pont anyukám névnapján.

Szerintem sokunkat szegezett oda a fotelhez, a tévé elé a Delon-filmek sokasága, anyukám is szerette nézni. A fekete tulipán és a Zorro volt a kedvencünk, ezeket többször is láttuk. Kevés színész volt olyan sármos, mint Delon, ami a korral sem változott. Jó barátja, Jean-Paul Belmondo halála nagyon megrázta, már akkor tudni lehetett, hogy menne utána.

Delon már évekkel ezelőtt eltervezte, hogy legyen a temetése, amit közölt a családdal. Anyukám is mondogatta, mit szeretne, hogyan adjuk meg a végtisztességet, de én erről nem szerettem beszélni, mert nem akartam ilyesmire még csak gondolni sem. Pedig jó volt, hogy mondta, mert így legalább teljesíteni tudtam az akaratát.

Delon nem szeretett volna állami temetést, csak szűk körűt, meghittet. Igaza volt, az a család magánügye. De az szívet melengető volt, hogy a rajongók megtapsolták Delon konvojjal érkező földi maradványait és elénekelték a Paroles-t.

Delon halála után feldobott a közösségi oldal egy képet, amin a két jó barát látható. Már mindketten megették a kenyerük javát, kezükben 1-1 pohár pezsgővel ülnek, nézik egymást és szívből nevetnek. Nagy színészek voltak, a filmjeik velünk maradnak.