Képek, emlékek

Nyáron a hőséget nem – legalábbis én –, a pihenést, a kikapcsolódást, a nyaralást élvezhetjük. A napokban érkeztem haza Szegedre egyik kedvenc honi városomból, Gyuláról. Hosszú évek óta járok vissza, évente legalább egyszer, és mindig ugyanott szállok meg, Solymosi Rudolf barátom panziójában. Szinte hazajárok, úgy is mondhatom: otthonról érkezek haza.

A nyaraláson már sokan túl vannak, emlékeket gyűjtöttek, igyekeztek teljesen kikapcsolódni, relaxálni, nem a munkára gondolni, nem az ottani dolgokkal foglalkozni. Mert pihenni csakis így lehet. Gyula utcáit, tereit úgy ismerem, mint a helybeliek, tudom, milyen épület lesz a következő sarkon, miként lehet rövidebb úton eljutni az éttermekhez, sörözőkhöz, múzeumokhoz, cukrászdákhoz, boltokhoz, megközelíteni a piacot. Idén is előfordult, hogy felvilágosítást kértek tőlem, és szívesen „árultam el”, hogy a keresett objektumot hol találják. Mint egy helyi lakos. Kicsit már gyulainak érzem magam, az eltelt évek alatt azzá váltam. Mint Szegeden, általában adok a kéregetőnek, a múlt héten egy kutyás bácsi kétszer is nyert – másodszor már ismerősként –, amikor megszólított. Akadt olyan is, aki adni akart – kijelentem, nem néztem ki koldusnak. Egy kis srác, aki a nagyijával érkezett a gyulai buszpályaudvarra, Békéscsabára igyekeztek. Köszönt, kérdezett, beszélgettünk, majd adni akart a csokijából. Elhárítottam, mire ő csak annyit mondott: jó, majd legközelebb. Ebben megegyeztünk, és biztos vagyok benne, komolyan gondolta.

Hűsítő, kellemes epizód a nagy hőségből. Az ilyen sztorik is nyaralási emlékekké válhatnak, mert kicsit szebbé tettek pár percet, egy napot. Ilyen, vagy ehhez hasonló események otthon is megtörténhetnek velünk, és akkor úgy érezhetjük, itthon is nyaralunk és pihenünk. Mint én Gyulán és Szegeden.