A pottyantós békéje

Sokféle, furcsa neveken kúsztak be hozzánk is a lassuló élettempót képviselő irányzatok; puha takarókkal, hangulatos enteriőrrel, naplementével és a békés, nyugodt élet egyéb kellékeivel szimbolizálva mindazt, amire rohanó világunkba egyre inkább csak vágyunk. Olyannyira nem éreztem a képességet magamban, hogy egy ezer forintos pepkós, jócskán műszálas takaróra áldoztam csupán első körben. Abba csavarodva vártam a teraszon a belső béke jöttét. Már éppen elindultam volna az átszellemülés útján, mikor a nejlon kellék dunsztoló hatása miatt inkább egy napon felejtett kovászos uborkára kezdtem hasonlítani, mintsem egy békésen átszellemült jógira.

Sebaj, a minduntalan kecsegtetőbb terep után kutató türelmes és rugalmas horgász attitűdöt magamra erőltetve békés harcossá próbáltam trenírozni magam. Nem adom fel. Úgy döntöttem, a kényszerhelyzetet választom. Nem vagyok egy konformista utazó, nem állhatom a wellnesst, de rosszalvóként a sátortábor a rémálmom. A kicsi, szűkös tér, a hajnalra belül is csöpögő pára, a nejlon takarót idéző dunsz-érzése, a göröngyös talaj, a lehetetlen polifoam emléke egyből aktiválta magát.

Nyarunk egyetlen kirándulásához gondolkodás nélkül csaptam le egy észak-balatoni domb tetejére telepített jurtára. Kellő, mintegy 20 percnyi távolságra a magyar tengertől, szomszédok és lényegében szinte minden nélkül. Szolár tusoló, no meg a pottyantós budi. Jól emlékszem nagyszüleim zöld, ajtaján szív alakú (szellőző?) lyukkal díszített kerti vécéjére, ahová soha, de soha nem mentem be. Szűk volt és büdös. Ám ott, a balatoni domb tetején, a valóban kényelmes sátor melletti komposzt vécében, ahol telepített bogarak néztek szembe velem a mélyből, megtaláltam a nyugalmat. Ki tudja miért.