Csillag és pásztor

Szomorú hét zárult vasárnap. Bizonyos veszteségek alkalmával, bevallom, szinte elvárnám, hogy egy pillanatra megálljon a világ, elnémuljanak a madarak, megtorpanjon a szél, megremegjen valamely épület. Kedden a Szegedi Nemzeti Színházzal, majd a hétvégén a szegedi Dómmal történhetett volna meg. De nem történt. Az emberek rohantak, a madarak csicseregtek, a szél fújt tovább. Miközben egy csillag a Földről az égbe, egy pásztor pedig hazaköltözött. 

Először Király Leventétől búcsúztunk. A Nemzet Színészétől, aki megannyi fővárosi csábításnak ellenállva csaknem negyven éven át maradt hű szeretett, szegedi színházához és közönségéhez. És persze nyugdíjba vonulása után is maradt a szerette városban, és belvárosi sétái során oly szívesen elegyedett szóba a színházbarátokkal. „Színház az egész világ...” – idézte nekem hosszasan Shakespeare-t két évvel ezelőtti interjúnk során. Nyugdíjasként, nem színpadon, de otthona foteljében ülve, mégis olyan átéléssel, ahogyan csak a legragyogóbb csillagok képesek lelket érinteni. 

Szombaton Gyulay Endre távozott. A Szeged-Csanádi Egyházmegye nyugalmazott püspöke, aki tavaly mutatta be rubinmiséjét a Dómban. Abban a templomban, amely egyidős volt vele. Hét évtizeden át válaszolt igennel nap mint nap arra a kérdésre, amelyet kiskamaszként hallott először, és amely a lelkipásztori hivatásra buzdította: „mi lenne, ha te vinnéd?”. Püspöki jelmondata pedig különös szépséggel keretezte szolgálatát. A kezdetén erőként, az utolsó órákban sejthetően vigaszként: „Föltámadott... ne féljetek!”. 

Két különböző hivatás és életút, mégis felfedezhetők közös vonások. Mint a szolgálat és a hűség, a kapott tálentumok kamatoztatása egy kiteljesített életben, a lelkek mély érintése. Valamint, hogy a ragyogó csillag és a gondos pásztor emlékét egyaránt hosszasan, tisztelettel, hálával és nagy-nagy szeretettel őrzi majd a szegedi emlékezet.