Ízösen

Robog a vonat valahol a Vásárhely – Budapest vonalon, valamikor a kétezres évek legelején. Festett, akkortájt divatos instant vörös hajú, fiatal lányka szorongatja jobb kezével jobbján ülő fiúja kezét, baljában sután tartva azidőben még meglehetősen méretes telefonját. Féltégla, mondták akkoriban. Hívást várhat. Addig is, csicsereg a mosolygós fiúval, meséli sustorogva az elmúlt napok történéseit. Halk, intim beszélgetés, mosolyok, tekintet. Megcsörren a telefon.

 – mondja a lány kissé, de korántsem bántóan hangosan. Majd jönnek sorra az ő betűk, ahogy egyre lázasabban diskurál a telefonba. És ahogy szó szót követ, úgy erősödik a lány jobbján láthatóan egyre kínosabban feszengő fiú zavara. A lány belemelegszik, lobognak a vörös tincsek, majd búcsúzásnak tűnő kiáltás a készülékbe: gyertök majd tik is.

Mosollyal az arcán fordul a fiú felé, aki szemlesütve annyit kért szelíden: kérlek ne beszélj ő betűvel ilyen hangosan. A lányt nem lepte meg a kérés. Balatoni, általános iskolás nyári táborok (rém)képe sejlett fel fejében, amikor főként a fővárosból érkező kortársaik hangos kacaja kísérte szavait. Napok alatt sem szokták meg a szerintük elég ciki kiejtését. 

Ahogy Benkő László, a vásárhelyi Wass Albert Irodalompártoló Egyesület elnöke megfogalmazta: valami nagyon mélyen gyökerező, helyi nyelvében élő ösztönös erő tartja fönn vásárhelyi nyelvjárásunkat, amelyet legtöbben olyan természetösnek tartanak, hogy soha nem is gondolnak rá, csak önkéntelenül beszélik. 

Ám sok egyéb mellett, a felgyorsult élet mind a nyelvjárások kopásához, sorvadásához, néhol eltűnéséhez vezetett. Ezért is őrzi a vásárhelyi civil szervezet kincsként az ő-zős tájnyelvet.