Ha a vége jó

Cifra káromkodások szakadtak fel belőlem. Nem mértem, mennyi volt a vérnyomásom, de szerintem rekordot döntöttem. Bár jó ideje kerülöm az alkoholt, kénytelen voltam egy pohár bort is meginni. Az előszoba tele volt alkatrészekkel, szerszámokkal, csavarokkal és szögekkel, meg mindenféle papírokkal, amikből ki kellett volna tudnom olvasni, hogyan kell összerakni egy éjjeliszekrényt. S persze a dobozból ennek alkatrészei is előkerültek. 

Ma már büszkén nézek rá, akkor azonban a legkevésbé sem örültem, hogy a feladat rám hárul, és a lelkem mélyén visszasírtam azt az időt, amikor a bútorokat még kizárólag egy az egyben, összeszerelve lehetett vásárolni. A lényeg, hogy mindezzel együtt bő három órás munkával végül elkészült a mű. Sőt, nem sokkal később még egy, mert kettőt vettünk belőle – darabokban, dobozba csomagolva.

Vajon jó dolog, hogy az embernek manapság már kézügyességre és találékonyságra is szüksége van ahhoz, hogy bútora legyen? Ki tudja. Az biztos, hogy a munka alatt sokat tanultam. Felfedeztem, hogy olyan dolgokra is képes vagyok, amikre korábban gondolni sem mertem és önismereti tréningnek sem volt utolsó ez a kaland. Ráadásul az is kiderült, hogy az egykor technikaóráknak mégiscsak volt valami haszna. Ez sem jutott eszembe egészen mostanáig.

Így aztán, amikor a feleségem felvetette, hogy vegyünk egy kis asztalt két székkel, amit aztán el tudunk helyezni az előszobában, már kifejezetten kíváncsi voltam a kihívásra. És láss csodát: egy órába sem telt, kész lettek a bútorok! Lazán pakoltam össze a végén a szerszámokat azzal a jól eső érzéssel, hogy kénytelen-kelletlen bár, de új tudásra tettem szert. Amíg ezt a jegyzetet írtam, a laptop már az új asztalka tetején volt, és a hozzá tartozó széken ültem.

Minden jó, ha a vége jó.