Szilveszter kutyával és petárdákkal

Ez a szilveszter volt az első, amelyet boldog kiskutyásként várhattam. Így már engem is közelebbről érint a szilveszterkor felerősödő kutyások-petárdázók világháború.

A tavaszi napsugarak vidáman pattogtak a nálam sokkal több szilvesztert megért diófa kopasz ágai között, miközben a kertben sétáltam. Az egyik szilvafa tövében egy virágzó ibolyát is felfedeztem, mégiscsak lehet valami a globális felmelegedésben – jutott eszembe. E gondolatok közül rángatott ki az első petárda dörrenése. Szemem azonnal a kutyát kereste. Éppen vidáman csócsálta szét az egyik kedvenc virágtartómat. Jelen szituációban ennek egészen megörültem. 

Aztán egyre sűrűsödtek a durrogások. A kutyus közben az átlagos vasárnapját élte: aludt, játszott, evett, rágott. Mindent is. Remélem, nem süket, villant fel elmémben az aggodalmas gondolat, amelyet hamar elhessegettem. Hiszen hallgat a nevére.

Már vastagon az estét tapostuk, amikor egyszer csak mennydörgésszerű csattanást hallottam. Mintha egy fal dőlt volna ki az új házból. Ijedten rohantam a nappaliba, szemem vadul kereste a kárt. Ekkor hatalmas fényár úszott be az ablakon, a szomszéd lőtt fel egy tűzijátékot. Futás a kertbe, kutyamentés. Eszembe jutott az összes figyelmeztetés, miszerint időben vigyük be a kutyust a házba. Hívtam ijedten, a szemem vadul kereste az egész kertben. Teljes kétségbeesés. Egyszer csak nyújtózva, kényelmesen, álmos tekintettel mászott elő a birodalmából. Na, ő se szívrohamban fog meghalni, konstatáltam elégedetten. Én szerencsés voltam, de tudom, sok kutyás nem az. Nekik egy horror az új év beköszönte. Legyünk tekintettel egymásra, mégiscsak emberek vagyunk mindannyian.