Tegyük le

Gyereknek lenni elképesztően klassz dolog, pláne kicsinek. Képzeljük csak el: sejtelmünk sincs olyan dolgokról, mint banki alapkamat meg infláció, a befizetésre váró csekkek csak sárga papírdarabok, a tévé csak mesenézésre való, nem érdekel, hogy mennyit iszik a Feri, és azt sem tudjuk, hogy a világon van O1G.

Csak a játék számít, tavasztól őszig a fára mászás meg a strandolás, telente meg – ha épp lehet – a szánkózás, egyébként meg játékká válik minden, ami csak az ember gyerekének a kezébe akadhat. Elhiszik, ha azt mondom, hogy óvodás lányaim akár két szem vitaminnal is nekiállnak játszani? Ha láttak már gyereket közelről, akkor gondolkodás nélkül igennel felelnek.

Ez az az egyszerű, tiszta világ, ahová semmilyen külső erő nem teheti be a lábát. Persze csak egy darabig.

A Kiskarácsony, nagykarácsonyt Kodály 1922-ben gyűjtötte. Akkor, száz éve, még az okozott örömet, ha volt a fa alatt „itt egy szép könyv, ott egy labda”. Ma meg szinte csetlünk-botlunk a dobozokban a karácsonyfa körül: felmérése válogatja, de átlagban 60-70 ezer forintot költünk ajándékokra, egy rakás holmiba fojtjuk szeretteinket.

A külvilág így is-úgy is folyamatosan feszegeti a gyermeki ártatlanság, egyszerűség kiskapuját, és ehhez ráadásul mi adjuk a kezébe a feszítővasat. Mindig lesz egy szülő, aki tévét, játékkonzolt vesz dadusnak, és szintén köztünk él az az anyuka, apuka, aki megveszi a félmilliós mobilt az alsós gyereknek. Ez kivédhetetlen, ilyenné vált a világ, ilyenné formáltuk többek között mi is.

Annyit azonban megtehetünk, hogy a saját gyerekeinket legalább addig óvjuk a kütyük, cuccok és fityegő árcédulák világától, ameddig csak lehet. Tegyük le a feszítővasat.