Maszat

Gyerekkoromban azt a pillanatot szerettem a legjobban a karácsonyban, amikor az egész család a szobámban várta, hogy meghalljuk a csengőszót. Nálunk ugyanis ez volt a jele annak, hogy a Jézuska az angyalkákkal meghozta az ajándékokat. Ahogy az első csilingelés fölhangzott, nagy levegővétel, majd futás követte a nappaliba. Édesapám már ott várt, és mindig éppen akkor csukta be az ablakot „az ajándékhozók” mögött, amikor legkisebbként odaértem. Éveken át ez volt az én nagy karácsonyi pillanatom.

A családi szokás ma is él, de immár az unokák nappaliba érkezésekor rejti el a csengőt, majd csukja „papi” az ablakot. Noha nagyon fontos számomra az ünnepnek ez a mozzanata, a nagy pillanatom mégis máshoz kötődik már.

Az ajándékbontás után kezdődik a vacsora, amelynek fogásaiba édesanyám a szíve-lelkét, minden szeretetét, gondoskodását, odafigyelését, féltését belesüti és főzi. Minden falatban ott az a bizonyos jóleső, markáns mellékíz, hogy szeretve vagyok. Hála neki ezért, és nagy-nagy köszönet mindazoknak, akik hosszú órákon át szorgoskodnak fáradhatatlanul a konyhában a karácsonyi menüvel, hogy szeretteik átéljék ennek az átmelegítő zamatnak a boldogságát.

A nagy karácsonyi pillanatom akkor jön el, amikor bátyám az ünnepi asztalra helyezi az utolsó fogást, a maszatot. Egy kakaós pudingszerű finomságot. Sosem tudtam pontosan, miből készítette nagymamám, ahogyan azt sem, mi lehet a hivatalos, szakácskönyvi neve. Néhány évig hiányzott az ünnepi asztalról, mígnem a testvéremnek sikerült kikísérleteznie a receptet, amely sehol sem volt rögzítve.

Nagymamám több mint tíz éve nincs már velünk, mégis mindig úgy érzem, hogy mosolyog, miközben ráérősen, csacsogva kanalazzuk a maszatot. És úgy hiszem, minden családért mosolyog valahol valaki, akinek megteríteni sajnos már nem lehet, mégis ott rejtezik emléke az ünnep legnagyobb és leglényegesebb pillanataiban: a türelmeben, a kedvességben, a mosolyokban, az egymásra figyelésben és abban a jóleső, markáns mellékízben.