A parizer üzenete

A parizer jó. Rántva még inkább. A löncshús? Szintúgy. Zacskós maggi leves? És a felnőtt fejjel már csak húshabnak hívott turistakrém? Praktikus, könnyen kenhető, pompás és ami a legfontosabb, irtó finom. Ízletes. A szocialista ételkínálaton szocializálódva senki nem tette fel a kérdést, vajon mi a fenét is passzírozunk ki a tubusból. Nyomtuk, ahogy bírtuk. Lehet kapni a közértben? Lehet. Akkor ehető, tápláló és egészséges. Húgom kedvence volt a parizerbe sajt. Gazdagabb napokon sajtba parizer jutott. Meg ott volt a fakó színű parizernél csak leheletnyit élénkebb árnyalatú, fura fehér zsír pöttyökkel gazdagított csabai felvágott. Alá margarin, ami ugyancsak praktikusan lágyan terült el a vajasnak mondott, apró stanglira emlékeztető bordás kiflin. Évek teltek el mire a szervezetem ellentmondott a szocialista ABC-k kínálatának és véraláfutás szerű spontán pöttyökkel jelezte visszavonhatatlan, orvosilag is megerősített tiltakozását. Felülírni a megszokásokat roppant körülményes, időigényes és idegörlő, de azoknak sem kevésbé, akik asszisztálnak mindehhez. Csak idővel jöttem rá, hogy miközben az életmód-váltásokkal szorgalmasan szolgáltam magamat, temérdek helyen tettem (hosszú távon) rosszat. Zömében egyetlen szempont vezérelt és motivált: önmagam. És már azt is tudom, hogy az évek múlásával egyre csak gyarapodó kényszerű lemondások mellett még inkább jogot formálunk a vélt vagy valós örömet okozó gesztusokra. Számomra ez utóbbit szimbolizálja a vásári látványosságot kínáló, csattogó tűzijáték. Néhány percre fényárba borítjuk a sötétséget, nem törődve azzal, mi marad mögötte.