Nem lett olcsóbb

Koromsötét éjszaka van. Egyedül ülök a kocsiban, munka után vezetek hazafelé. Nagyjából Baks szélénél járok, de még bőven a település végét jelző tábla előtt, amikor megtörténik. Elsőre fel sem fogom, hogy ez a valóság, és tényleg jól hallottam, nem csak képzelődöm. A hangszórókból üvölt a kommentátor hangja, én a kocsi kormányát püfölöm, úgy ordítok, aztán meg egyszerre sírok és nevetek, nevetek és sírok, potyognak a könnyeim, miközben fülig ér a szám.

És mindezt miért? Mert onnan körülbelül hatszáz kilométerre egy cirka 70 centiméter kerületű, kábé 440 grammos gömb teljes terjedelmével áthaladt egy mészcsík fölött. Mindössze ennyinek kellett történnie ahhoz, hogy egy középkorú férfi a kormányra borulva zokogjon egy szintén középkorú kocsiban.

Mert ez a látszólag egyszerű, egyszerre bizarr és szépséges kis történés azt jelentette, hogy a magyar válogatott a sírból visszatérve döntetlenre mentett egy meccset, amivel bebiztosította, hogy zsinórban harmadszor leszünk ott egy Európa-bajnokságon. Ráadásul a selejtezőcsoportunkból egyenes ágon kijutva, amire 1985 óta nem volt példa.

Na, de ettől olcsóbb lett a kenyér? – kérdezi a még mindig velünk élő kádári kisember. Nem, nem lett olcsóbb. De az biztos, hogy van pár millió ember ebben az országban, akinek péntek reggel másképp kelt fel a nap. Akik fütyörészve kötötték a nyakkendőjüket a tükör előtt, jókedvűbben nyomtak puszit a gyerekük homlokára, mosolyogva indították be a gépet vagy dúdolva fűzték a cérnát a tűbe.

Mert egy sportsiker összeköt, egyesít és az égig emel. Nincs jobbos, nincs balos, nincs libsi, nincs konzi, csak magyar van, meg a piros, fehér, zöld és a Ria-Ria-Hungária. Meg egy középkorú férfi örömkönnyei Baks széle felé, úton hazafelé egy kocsiban.