Felnőttek világa

Gyerekkorban is felnőttek vagyunk. Utánozzuk a szüleinket, próbálunk úgy viselkedni, olyan dolgokat tenni, amit tőlük láttunk, nekik tulajdonítottunk, vagy a filmekben figyeltünk meg. A fiúk indiánosdit játszottak, harcoltak – legalábbis az én időmben –, a lányok babáztak, illetve papás-mamást játszottunk, mintha férj és feleség lettünk volna.

Gyermekéveimet az óvoda nagycsoportjától az általános suli harmadik osztályáig Tiszaföldváron töltöttem. Pajtásommal, Attilával íjat és nyilat készítettünk, harcoltunk egymással és az „ellenséggel”, kést, tőrt dobáltunk a kivágott fatörzsekbe és egy régóta üres disznóól padlásterében főhadiszállást, vagy ahogy akkor neveztük, bunkert alakítottunk ki. Mindenre ügyeltünk, volt pihenőrész ággyal, fotelekkel, amiket téglákból raktunk ki és fűvel szórtunk be, illetve harci tér, ahol botokat, kavicsokat, köveket halmoztunk fel. A tetőről leszedtünk pár cserepet, hogy kidughassuk a fejünket, kicsit kibújhassunk és megdobálhassuk a lentről támadó ellenséget, a szomszéd srácokat. Nem sérültünk meg és szüleink nem is akartak ettől eltiltani. Igaz, nem mindig tudták, mit és hol csinálunk, miként akarunk hasonlítani a felnőttekre. Ilyeneket éltünk át, nem virtuálisan, mint a mai gyerkőcök közül sokan.

A szerepjátékokkal a nagybetűs életre is készülünk, és ezzel nincs is baj – számomra addig, amíg a gyerekek viselkedése, szókincse megmarad gyermekinek, és úgy fejezik ki magukat. Minap láttam a tévében a mézeskalácsról tudósítást, ahol a kicsik is elkészíthették az édességet. Az egyik 10 éves forma kislánytól megkérdezték, miért jó ezt csinálni, azt felelte: jó stresszoldó. Hitetlenkedtem, felháborodtam, morogtam, többeknek elmeséltem. Majd egy-két nap múlva jót nevettem az egészen – magamon. Tegyék azt Önök is. Jó stresszoldó.