Múlt a jelenben

Értékelem és szeretem, ha egy településen vigyáznak a helyi értékekre, odafigyelnek az építészeti örökségekre, ha tehetik, karbantartják, felújítják azokat. Az első ilyen emlékem szülővárosom, Miskolc diósgyőri vára volt, amely gyerekkorom óta jelentős változásokon ment át, újjászületett, szinte újraépült.

Kicsit ugorva az időben: az 1980-as évek elején Szentesen jártam középiskolába, kollégista voltam és reggel suliba menet – kettes sorban, szépen fegyelmezetten… – mindig elhaladtunk az 1868 és 1872 között épült zsinagóga mellett. Teljesen lepusztult állapotban, szinte romokban hevert. Ablakai kitörve, a falak omlófélben, nem akadt aki gondját viselje, mert a helyi izraelita közösség a második világháború után minimálisra csökkent. Szerencsére 1998-ra helyreállították, megmentették a múltból a jelennek a jövőért. A városi könyvtárnak ad otthont. Kívül és belül Szentes egyik dísze, büszkesége, és méltó emléket állít – az izraelita temetővel együtt – az egykori városi zsidóságnak. Szép példa, akárcsak a templomok, középületek, tanyák, paraszti otthonok felújítása – egyik-másik tájházként üzemel tovább, mint a panelek közötti Hódmezővásárhelyen –, és Szegeden is folyamatosak a rekonstrukciók, és még sorolhatnánk a jó példákat. A rosszakat most hagyjuk.

Az emlékek annak kapcsán követeltek maguknak helyet, hogy Kisteleken felújítottak három városképi jelentőségű kutat, a csordakutat, az Erzsébet-kutat és azt a körforgalmi szökőkutat, amellyel minden átutazó találkozik, mindenki ismeri. Kulturális örökségük. Az a nép, nemzet, település, amely nem ismeri, érti, ápolja és tiszteli múltját, annak a jelene is bizonytalan. És a múlt a jelenben vezet a jövő felé.