Az én mesém

A rendszeres, napi 15 perces mesehallgatás években mérhető iskolai előnyöket eredményezhet azokkal szemben, akiknek nem, vagy nagyon ritkán mesélnek. Ezt óvodapedagógus nyilatkozta cikkünkben, ami arról szól, hogy olyan meséket kaptak meg a csongrádi óvodások, amiken egy család generációi nőttek fel. Nálunk még mindig mindennapos program az esti mese, bár a nagylány már magának, magától is sokat olvas. Nem tudnám megmondani, hány történetet olvastam eddig fel a gyerekeimnek, a magyar népmeséktől kezdve a kortárs mesékig mindenféle szerepelt a repertoárban. 

Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkinek maradt meg gyerekkorából olyan mese, ami aztán, ha később is jött rá, de hatással volt az életére. Nálunk is vannak generációkon átívelő kötetek, amiket aztán a lányoknak is felolvasok. Ilyen volt Bálint Ágnes regénye, a Mi újság a Futrinka utcában?, amit még édesanyám húga kapott gyerekként: a legtöbben bábfilmsorozatként emlékeznek rá a tévéből, de az a könyv alapján készült. Annyira szerettem, hogy sokáig újraolvastam évente, még felnőttként is: legutóbb a gyerekeknek. Akkor jöttem rá, hogy milyen alattomos csapdát is rejtett a történet: ugyanis egy szerkesztőség és annak működése körül forogtak az események. Már korán kondicionált az újságírói hivatásra, amit soha nem tudtam pontosan, miért és mikor választottam: már ha nem elég ok a folyamatos kíváncsiság és az, hogy nagyon szeretek írni. Akkor jöttem rá, amikor a könyv vége felé járhattunk úgy fél évvel ezelőtt, 43 évesen: lehet, hogy az én életemnek ez a meséje. Gondoltam, megírom.