A vízen éltek, főztek hetekig – Galéria

Lángoló tutaj úszott a Tiszán a tápéi vámháznál, csak a ka­­nyarban, a Római körút ma­­gasságában tudták eloltani, adta hírül az 1929. május 29-i Délmagyarország. A tutaj nem volt szokatlan látvány a folyón: a tiszai, marosi tutajosok év­­századokon át rótták az utat a rönkökön.

Kárpátaljáról, a Felső-Tiszáról fát, a mai Románia területéről sokáig sót szállítottak Szegedre, hiszen a város hosszú ideig a sószállítás központja volt. Szabó László Szeged feltámadása és halála című sorozatából tudjuk 1928-ból: a városban lápnak nevezték a tutajt, mert nem tud sem felborulni, sem elsüllyedni.

Veszélyes üzem

Lapunk első két évtizedében többször olvashattuk, hogy a tutajozás veszélyes üzem. 1911 októberében a Szeged és Csongrád között közlekedő személyszállító hajó ütközött egy román tutajnak, amin nem gyújtottak jelzőtüzet, egy fiú vízbe fulladt.

1912 szeptemberében hadgyakorlatot akadályozott 12 óriási uszály, hatalmas szálfákat úsz­­tattak Máramarosszigetről.

Aztán kiderült, hogy a tutajo­zás nyaralás is lehet, nemcsak megélhetés. 1933 nyarán a debreceni főispán utazott le Zá­­honytól Szegedig tutajon feleségével, öt gyerekével. Az időjárás miatt vesztegeltek, így lekésték Az ember tragédiája előadását a Szegedi Szabadtéri Játékokon, de ettől eltekintve nagyon élvezték a 18 napos utat. Vay báró járművére háromszobás, takaros kis „víkendházat” szereltek, a tutajosok egyébként sokáig ágakból, kukoricaszárból, deszkából épített „gulibában”, később sátorban aludtak.

1939 májusának elején a szegediek ünnepelték, amikor megérkezett az első szabad faszállítmány a visszacsatolt kárpátaljai területekről. „A százakra menő tömeg valóságos diadalmenetben viszi a nyolc meghatott ruszin tutajost a gyártelepre.”

A tutajosok még az 1960-as években is rendszeresen jártak a Tiszán és a Maroson, Szalay Zoltán fotóriporter 1967-ben képriportban követte végig útjukat Tuzsértól Szegedig. A Délmagyarország 1961. július 25-i számában jelent meg: él az ősi mesterség. A tutajosok már kék overállt és gumicsizmát viselnek, a Felső-Tisza és Szeged között egy háromtagú brigád dolgozik.

Óránként 5 kilométer

Egy-egy tutajban 15-20 vagon­nyi fa van, 24 óra alatt 100-120 kilométert tesz meg. Óránként 5 kilométeres sebességgel halad, akár egy jól kilépő gyalogos – ez több száz év alatt sem változott. Ahogy az sem, hogy ez a legolcsóbb szállítási módja a fáknak, és a tutajokon élnek, főznek, alszanak hetekig. Az út három hétig tart, és csak Szolnoknál állnak meg pihenőre. A víz állandó éberséget kö­­vetel, nem könnyű mozgatni ezt a hatalmas mennyiségű fát.

Juhász Antal néprajzkutató 1962. október 21-én megjelent cikkéből megtudhatjuk azt is, hogyan köt ki egy tutaj. Büszkéznek, azaz a büszke nevű vas­­tag, hegyes végű karót, amire drótkötelet erősítettek, a part földjébe szúrja a tutajos, és teljes testsúlyával ránehezedik.

Akár a régiek

A tutajjal találkozhatunk a lapban még a kétezres években is – ekkor már vagy PET-palackból készült, vagy nosztalgia hív­­ta életre. 2008-ban hagyományos gyergyói tutaj hozta a sót a szegedi halfesztiválra – 7-12 szálfából kellett összeállítani a járművet –, igaz, csak Makótól, mert a Maroson végigmenni tutajjal már nem lehetett.

2010-ben pedig az uk­­rajnai Huszt városától csorgott le Csongrád-Csanád megye székhelyéig az akkor 64 éves Tokodi Béla és fia, 20 méter hosszú tutajuk erdei fenyőből készült. Rajta éltek, aludtak, főztek bográcsban, akár évszázadok hosszú során a régiek.