Minden polgárra egy akó bor esett

„Egyszer passzióból végigszámláltam a Kossuth Lajos-sugárut apró borivóit és kiderült, hogy minden ötödik házra esik egy korcsma, minden polgárra egy akó bor. Mindez még nem jelenti azt, hogy Szegeden mindenki iszik. De vannak, akik állandóan isznak” – 1922 telén fogalmazta meg ezeket a magvas gondolatokat akkor Szeged néven megjelenő lapunk újságírója, Hirös korcsmák, hirös korcsmázók című cikkében. 

Talicskával hazafelé 

A Délmagyarország múltidéző sorozatában foglalkoztunk már a szegedi részögösök témakörével, akkor bukkant fel a múlt ködéből az iszákregiment. 1910. július 29-ei lapszámunkban részletes leírást is olvashattunk a díszes társaságról, amelynek puskapora az alkohol volt. Az 1850-es években keletkezett a szervezet, amely senkit sem hagyott az út szélén, küldetése volt a megfáradt tagság hazajuttatása is, olykor talicskával. Sok megbecsült szegedi polgár is tagja volt, a „tisztikar”, és az alapítók nem voltak korhelyek, csak szerettek volna jól szórakozni. „Az igazi korhelyeket, az iszák-regiment közkatonáit Steinhardt Náci szedegette össze leginkább az árkokból. Ő volt különben a legeredetibb humorú tagja a társaságnak, azért is tették meg generálissá.” Hideg teleken nagy felelősséget jelenthetett vállalt feladata. 

Az iszákregimentet már akkor is csak múltidéző cikkek emlegették, amikor 1922-ben az újságíró a jellegzetes szegedi kocsmákat és azok törzsvendégeit elemezte. 

Ittak és vezettek 

„A rozzant korcsmák borittas abroszai körül esténként azonos szemek őrködnek a vörösbélű literesekre” – különös tekintettel a kocsisokra, akik „állandó vendégei a korcsmáknak. A hirös korcsmák előtt mindig akad egy-két pihenő konflis, álmos lovakkal, üres bakkal, mig a gazda bent időzik a depóban és pálinkát csurgat a torkára azzal az ürüggyel, hogy fázik.” Ilyen volt Onozó Poldiné messze földön híres kocsmája, ami előtt minden éjjel „konflisstandot találunk”. A szerző szerint a kocsma „nagyon megváltozott, mióta a Tömörkénv-fajta szótalan emberek kihalófélben vannak”, bár aki oda bekerül, változatlanul „rabja lesz a bornak és a demokráciának”. A sok idegen vendég „mind kóstolózni akar a hírös halpaprikásból”. 

Fényűzési hely 

Özvegy Onozó Lipótné akkoriban a luxus- meg a forgalmi blankettákkal nem tudott megbarátkozni. Cédulát akasztott ki a falra: „Értesítem tisztelt vendégeimet, hogy ezen helyiség a hatóság által fényűzési hellyé nyilváníttatott.” Kitért még az újságíró Raffay Ferkó polgári borozójára, a kegyelmes asszony kocsmájaként emlegette. „Raffayné kegyelmes asszony jó főzte, meg a Ferkó jó szíve itt a vonzó”: az asszony mindenkit megetetett, férje mindenkit megitatott, „Raffayné vacsoráztatja a szinház drámai erőit (…)”. A Janik-kocsma bora pedig „karriert csinál minden esztendőben s a csapost nem bűvöli meg az ajtóra néző víztorony még egy kis enyhe keverék erejéig sem.” Bagits Rozália nemzetes asszony korcsmáját viszont „már csak ugy hírből hallhatja az ember. Drága lett a halpaprikás s emiatt Bagits Rozál nem érvényesítheti halfőző tudományát.” Egy érdekesség: ő lett később Onozóné utódja a mai Sellő-ház helyén állott csárdában.